„Sükőben idegenek nincsenek, csak úgynevezett lakók vannak. Így hívják azokat, akik ide költöztek a városból. Bennünket is. Néhány éve egy büszke tartású pásztor is ideszegődött. Felesége és két gyereke van. Az egyik értelmes tekintetű nagyfiú, iskolába szívesen járna, ha engednék szülei. Nagyobb szükségük van rá a munkában. Magasra emelt fejjel járkál az utcán. Főként akkor kevély, ha apjának faragott nyelű ostorát is megcsattogtathatja. A kis húga, az a csöppség, szinte megbabonázza az embert, amikor némán, nagy szemeket meresztve, furcsán vigyorogva mosolyog, akár egy angyal, ártatlanul de mindentudóan. A hasa csóré, a köldöke télvíz idején is szabadon. Nem divatból. Azt se tudja mi az, hogy divat. Azt mondja, nem fázik. Kérni nem kér, de ha megszánják valami étellel, akkor behabzsolja. Utána arca, ruhája maszatos marad. Ő Timi. Bukta Imre léggömbökkel festette meg. A kép láttán tudatosodik, hogy tényleg olyan a kislány, amikor feltűnik, mintha egy pár centivel a ganés sár, vagy a bokáig érő hó fölött lebegne. Egy másik Bukta festményt is felidéz bennem: a szemerei lila ruhás korcsolyázó kislányról készültet. Tényleg kicsi ez a világ”
„Különben a sükeiek mind jó énekesek. Templomban, kocsmában, a halastó melletti fabódé előtt is fújják. Mindent tudnak. Nótát, hallgatót, zsoltárt, himnuszokat, népdalt és magyar pop zenét, régit és újat, mindegy, mindenki a magáét. A múltkor a zenegéppel együtt kezdtek rá, annak az erőltetetten gyors ritmusában. Előbb csak dúdolták és követték. Addig-addig, amíg a gépet le nem győzték. Hangerővel is, de főleg választékkal. És lélekkel. Hétköznap csendes a kocsma, Bukta meditativ térnek láttatja, akár a mezőszemereit. Csendes, gondjaik felett elmerengő törzsvendégekkel, füstkarikák közt, a Tv vibrálásának és a kintről beeső fénynek a keverékében felcsillanó poharakkal, üvegekkel. Világ és önmegváltó hangulattal”