Kofferbe pakolt konstruktivizmus

Halász Károly immár több évtizedes munkássága több szempontból is tipikusnak tekinthető a hazai művészet történeti kontextusában. Egyrészt a „mindent kipróbálni” jellegzetesen kelet-közép-európai és jellegzetesen 70-es évekbeli attitűdje miatt:ami nyilvánvalóan a kevéssé differenciálódott művészeti élet szűkös lehetőségeinek meghaladására tett kísérlet.

Méghozzá heroikus kísérlet, hiszen a művész a szociális adottságok ellenére „mindent” ki akar próbálni a maga bőrén és a maga eszközeivel, mindent maga akar felfedezni, minden tartományt meg akar hódítani, minden médiummal akar foglalkozni.

S ha nem rendelkezik a megfelelő technikai apparátussal, akkor a médium hiányából alkot új médiumot. Azaz nem egy szisztematikusan kidolgozott, logikusan és fokozatosan fejlesztett, minden részproblémát alaposan feldolgozó, „hosszú távú” program alapján dolgozik melynek eredménye a homogén, felismerhető, pontosan azonosítható, s muzeológiai szempontból egyértelműen klasszifikálható, egyéni oeuvre – , hanem egyfajta „gerilla taktika” jegyében.

Mindig máshol próbálkozik, mindig más médiumban nyilatkozik meg, mindig más terepen bukkan fel, váratlanul és előkészítetlenül: mert nem oeuvre-t épít, hanem kérdéseket vet fel és problémákra (gyakran hiányokra) reflektál.

Nem homogén oeuvre-t épít, mint nyugat-európai és észak-amerikai kollégái, akik fejlett művészeti infrastruktúrára, olajozottan működő művészeti intézményrendszerre, anyagi biztonságot és megfelelő munkafeltételeket jelentő műkereskedelmi háttérre és nem utolsó sorban a kulturális tolerancia biztos bázisára támaszkodhatnak.

A kelet közép-európai avantgárd művésznek hosszú évtizedeken keresztül tevékenysége létjogosultságáért kellett küzdenie, a tolerancia teljes hiányával kellett szembenéznie, s a hivatalos művészeti intézményrendszeren kívül kellett berendezkednie.