Ám a formák és a hozzájuk kapcsolt jelek, valamint minőségek, a funkciót „csak” imitálják, céljuk nem az, hogy a kiállításlátogatók valóban elhiggyék azt, hogy a kiállított objektek valódi tudományos vizsgálatokra, vagy jelen esetben akár úszásra is képesek lennének. Kokesch tárgyainak tromple l’oeil faktorát általában saját kezűleg számolja fel, hiszen némely tárgyról képesek vagyunk megállapítani, hogy mi is volt, milyen funkcióval bírt mielőtt Kokesch műtermébe került volna.
Kondicionált látásunknak köszönhetően asszociálunk mégis egyfajta teremészettudományos kerethelyzetre. Szemünk bizonyos tanult formákhoz, bemutatási módokhoz automatikusan funkciót rendel. Ezen asszociációs mező felnyitásának kulcsa az, hogy egy tárgy formájában több funkció lehetősége – vagy legalábbis ennek részben desztillálható illúziója – rejlik.
Ebben a hozzárendelésben áll Kokesch Ádám – nem csak taktilis – laboratóriumi eljárása: egy új értelmezési tartományba helyezve, a korábbitól merőben eltérő funkció jelével látja el objektjeit. És itt nem is feltétlenül a konceptuális művészet talált tárgyakat mozgósító eljárásáról van szó. (bár kétségtelen, hogy a művész inspiráció-forrásai közé tartoznak a plasztik-hulladékok, csomagolóanyagok és a környezettudatos zöld-technológiák is).
Kokesch Ádám ennél sajátosabb módon gondolkodik a tárgyakról, hiszen így ír: „A tulajdonságokkal és nem identitással rendelkező tárgy, mintha a tulajdonságait rugalmasan tudná alkalmazni, holott csak imitálja a feladatot és ezzel együtt teljesítését is”. Kokesch a lehetséges jelentésképződés vizuális struktúráit kutatja – a tárgyakba kódolt potenciális érzékelhetőséget. A vizuális jelentés high-tech kamuflázsába csomagolt vázszerkezetét mutatja fel ezen a kiállításon is.
Kokesch tárgyait voltaképpen variábilis adatbázisként fogja föl. Már ha az adatbázist azonos minőségű struktúrák tárolására, lekérdezésére és szerkesztésére alkalmas eszköznek tekintjük. Az adatbázis elemeit képező tárgyak mobil jelentését a közöttük felállítható konnekciók, közös nevezők is hordozzák a kiállítóterekben.
Kokesch Ádám kvázi „kétdimenziós” felületű munkáit is kifordított térbeli módon közelíti meg, hiszen a „hátoldalukon” kezeli a plexilapokat hinterglass technikával. Ettől, az egyébként XVIII. századi „romantikus” német üvegfestési módtól válnak Kokesch plasztik-felületei ipari pontosságúvá, akár preparátumok csiszolt homlokzataként is felfoghatóvá válnak.
A Kisteremben kiállított akril-plexi felületek voltaképpen az érzékelés alaphelyzeteiről szólnak. A monoszkóp, a Kokesch által gyakran használt motívum is az érzékelés alapállapotát vetíti elénk, annak puszta tényét közli: egy formális jelentés vázát közvetíti. Ezen képek által kerülhetünk közelebb az érzékelés primeritásához.
Kokesch munkái által kutatja a látás mibenlétét, sajátos „robotikáját” és nyugvópontjait. Képei magukon hordozzák az érzékeléshez egy lépéssel közelebb jutni vágyó nonfiguratív és absztrakt festészeti hagyományok desztillált jegyeit, ám a művész nem absztrakt festményeket hoz létre, hanem a tárgyak absztrahálásával próbál eljutni az analízis egy olyan fokára, ahol a tárgyak tiszta formaként többfunkciósnak tűnnek.
A Kisteremben megvalósuló kiállítás központi eleme a korábbi kiállításokról ismerős Bauhaus ideán alapuló „műteremház”. Kokesch a tárgy helyváltoztatásaira is reflektálva formálja át az ideális intézmény modelljét. Hiszen a most egy uszály platformjára kerülő műterem, a „művész” tényleges munkakörülményeire utal. A Kokesch-féle helyspecifikus – de akár egy hátizsákba is pakolható és ettől mobil „atelier”-szituáció ugyanis létrejöhet akár a Műcsarnok tereiben, akár a Kisterem Galériában, vagy éppen az FKSE társalgójában is. A Kisteremben látható Kokesch mű-halmaz pedig éppen az aktuális kontextusnak alárendelve jelenik meg egy eddig ismeretlen terepen.
Fenyvesi Áron