Míg a magyarországi avantgárddal való szoros kapcsolatukban a „jugoszláv kollégákként” szerepeltek, a jugoszláv és posztjugoszláv művészettörténeti recepció a magyar avantgárddal való kötődésüket hangsúlyozza. Így, miközben a tagok többsége egyénileg nemzetközi ismertségre tett szert az évtizedek során, a csoport művészettörténetileg a kettős marginalizáció pozíciójába került. Pedig a Bosch csoport egyedülálló története épp a régión belüli művészeti együttműködések, inspirációk és információcserék kölcsönösségében fogalmazható meg.
A magyarországi klasszikus avantgárd (Kassák Lajos, Tamkó Sirató Károly) szellemi-etikai örökségét a kortárs jugoszláv művészet legprogresszívebb tendenciáival hozták összhangba, és a kísérleti és kritikai művészet – frissességével ma is meglepő – nem hagyományos médiumain keresztül közvetítették.
A csoport szellemi közösségét az avantgárd tradíció és a konvencionális művészettel szembeni generációs lázadás biztosította, de ezen belül a tagok mindegyike egyéni utakat választott.
Szombathy Bálint nyelvi és politikai tudatossága a csoport teoretikus működését is meghatározta. Slavko Matkovic tevékenysége a vizuális költészet médiumaitól a térintervenciókig terjedt, Szalma László verbo-vizuális művei explicite jelezték a dadaizmus örökségéhez való kapcsolódást, Csernik Attila pedig saját és mások testét tekintve a művészet médiumának, a body art nyelvét kapcsolta össze jelelméleti kísérletekkel. A csoport női tagja, Ladik Katalin hangköltészete és performanszai a társadalmi nemi szerepek újragondolásának legkorábbi igényét jelezték a hatvanas évek Jugoszláviájában.
A kiállítás a Bosch+Bosch hét évéből és korábban nem látott művekből mutat be válogatást, új utakat kínálva az avantgárd kapcsolatok regionális kutatásában.