Ország Lili a Képzőművészeti Főiskola elvégzése után a budapesti Bábszínházban kezdett dolgozni, ahol olyan emberekkel került szoros munka- és szellemi kapcsolatba, mint Bálint Endre, Márkus Anna, Korniss Dezső vagy Bródy Vera. Bálint elismerő szavaira és biztatására folytatta az alkotást. Zárkózott, határozatlan személyisége miatt csak igen későn, a 60-as évek második felében lett biztos abban, hogy műveinek helye van a magyar képzőművészetben. Fontos szerepet töltöttek be életében gyűjtői, akik már korán felfedezték jelentőségét, és élete végéig szoros kapcsolatban álltak vele. Ilyen volt Rácz István vagy a győri Vasilescu János és Kolozsváry Ernő. Az életmű nagy része éppen ezért most is Győrben található. Ország műveihez fontos támpontként szolgálhatnak az irodalmi inspirációk és kapcsolódási pontok, így például Franz Kafka (akinek írásai és levelezése talán a legnagyabb hatással volt a művészre) vagy Pilinszky János, akihez szoros barátság fűzte.
Ország Lili életműve több, jól elkülönülő korszakból áll, mégis teljesen koherens egységet képez. E hármas tagoltságnak megfelelően épül fel a tárlat is. Már a korai – a francia szürrealizmus és a metafizikus festészet hatását magán viselő – korszak képein megjelenik a fal mint alapmotívum, illetve feltűnnek a fal előtti, kiüresedett térben kővé dermedt, cselekvésképtelen figurák. A korai korszak műveit azért is tekinthetjük figyelemre méltónak, mert ugyan akadnak a huszadik századi magyar művészetben részben szürrealista elemekkel dolgozó művészek (például Ámos Imre, Farkas István, Vajda Lajos), de a klasszikus szürrealizmushoz szorosan kötődő művekkel csak Ország Lilinél találkozhatunk.
A korai korszakot egy tudatos képépítési folyamat követi. Az alapmotívumok azonban nem változnak, inkább egyfajta kerek láncolatként lebomlanak, hogy azután más formában épüljenek újjá. Művein szinte régészeti módszerekkel tárhatók fel a szimbólumok és az ismétlődő motívumok jelentésrétegei. Ország Lili – már-már önmaga archeológusaként – vall a folyamatról, amelyben a saját szorongásait szimbolizáló falak ledőlnek. A munkáin megjelenő motívumokat külföldi utazásai során megérzésszerűen kereste, a múltban, a történelemben, az ősi kultúrákban. Fontosabb gyűjtőhelyszínei: a prágai zsidó temető, a bulgáriai ikonok, Nápoly, Pompei, Jeruzsálem, India. Az elpusztult ősi városokban, azok megmaradt emlékei közt úgy érezte, valaha járt már ezeken a helyeken – ekkor készült képeit tekinthetjük egyfajta emlékállításnak, a múlt megőrzésének és továbbvitelének is.
Az életmű végén – akár egy logikai játék utolsó eleme – készült el fő műve, a 48 részes labirintussorozat, amelyen 1973-tól 1978-ban bekövetkezett haláláig dolgozott. Itt kezdte nyomódúcként használni a nyomtatott áramkört, melynek városalaprajzként és labirintusként is értelmezhető mintázatát a huszadik század lenyomatának, jelképének tartotta. Az áramkörmotívum megtalálása, a múltbéli történetek feldolgozása, illetve az egymásra záruló falak az életmű betetőzését és végét is jelentették. A labirintusmotívumra és a labirintushoz kötődő mítoszokra (Ikarosz, Ariadné fonala, Szfinx) ugyanolyan szimbólumként tekintett, ugyanúgy azonosult velük, mint korábban a téglafallal vagy az ősi városokkal.
A tárlaton a főbb korszakok fontosabb munkáin túl a képépítési folyamatot jól megvilágító kollázsok is szerepelnek, illetve olyan főművek, mint a Rekviem hét táblán, az Elpusztult emberek és városok emlékére vagy a Románkori Krisztus. A kiállítás a korai szürrealista korszak kevésbé ismert alkotásai mellett külön termet szentel a labirintussorozat tizenhat darabjának. A tárlaton Ország Lili 88 alkotása látható: 68 olajfestmény, és 20 kollázs.