Jung az Emberi Szimbólumokban azt írja, hogy a kövek a puszta létezés szimbólumai, a legegyszerűbb és legmélyebb élményt szimbolizálják, amit akkor élhetünk át, amikor halhatatlannak és változatlannak érezzük magunkat. Vannak napok, melyek hosszú, folyamatos változó, hullámzó időszakokat zárnak. Végszók, amikor az ember ezt érezheti.
Talán amiatt is, mert addig a napig látott csak igazán, mintha az a nap lenne az utolsó; egy fejezet utolsó lapja, megrágja minden szavát, megéli és még nem lapoz tovább. Azt sem tudja, mi a következő fejezet címe, de ez akkor nem is fontos. Ebben van valami halhatatlanság érzés. Csak a jelen pillanatok halhatatlanok és változatlanok. A jövő képlékeny, a múlt már megtörtént.
Kitaláltam, hogyan érezhetném ezt a jelent a folyamatos változás tudatával. Egy felhőt nézek. Tudom, hogy mozog, hogy változik, de mintha a mozdulatának pillanatait egyenként állítanám meg, élném meg. Már nem is emlékszem, milyen volt, nem tudom, milyen lesz, csak nézem, közben ezeket a sorokat írom, felpillantok, írok…minden pillantás egy jelen.
Meg akarom fogni ezeket a jeleneket. Megragadni, szaggatottá tenni a folyamatot, lefékezni és annyira lassítani, hogy szinte megálljon. Aztán a következő pillanatban visszaugrani a jelen időbe. Addig játszani, amíg az általam kémlelt részleteket nem önti el a nagy végtelen kékség. A nagy változás, hullámzó folyamat végpontja. Üres ég kékje fehér lap, amit nem lapozok el.
Pamuki-Balogh Viktória