Gaál Endre kiállítása elé
Van annak már húsz esztendeje is, hogy először találkoztam Gaál
Endre üvegmunkáival. A szó, üvegmunkák, persze megtévesztő lehet, mert
az ember, ha üvegre gondol, akkor önkénytelenül is a klasszikus izlésvilághoz
lép vissza, és fújt üvegedényekre, öblös kancsókra, kelyhek vagy
poharak alakjára, meg leánykatestek árnyékát idéző áttetsző üvegvázákra
emlékszik, és jó ízű italokat, vagy varázshatalmú esszenciákat tartalmazó
flaskákra vagy üvegfiolákra asszociál. Ha zenei hasonlatokat keresnék,
akkor hegedűket és fuvolákat említhetnék, vagy az éteri tartományokat
megszólaltató egyéb instrumentek juthatnának az eszembe.
De ez esetben nem lenne igazam. Mert Gaál Endre üvegmunkái
sokkal komolyabb és drámaibb hangzásképeket imagináló konstrukciók.
Nagyok, súlyosak, nincsen ember, aki ölbe tudná venni, és pengetni akarná
őket. Csak annyi közük van a zenéhez, hogy ami az alakjukat illeti, nem
egyszer tényleg hangszerekre emlékeztetnek, hiszen pántokkal összefogott,
emberfeletti erővel meghajlított, és pattanásig feszített edzett üveghasábok
alkotják a húrozatot ezeken a különös építményeken. Igen, mert építve
vannak, de mégsem architektúrák, hiszen nincsen közük a föld nehézkedési
törvényeihez. Csak ritkán nyújtanak nyugalmi állapotot idéző képet,
sokkal gyakoribb, hogy mozgásképzeteket vagy billenni akaró egyensúlyi
helyzeteket szuggerálnak, például szárnyukat bontó kócsagokra, vagy a
földet éppen elhagyni készülő, s magasba szökni igyekvő fantasztikus
pányvákra és kötélszerkezetekre emlékeztetnek. Vannak köztük olyanok
is, amik csakhamar megállnak, és úgy függnek pár méteres magasságban.
Mások pedig lábujjhegyen állnak, miközben egyetlen, érthetetlenül
kicsinyke pontjukkal érintik a földet.
Van annak már húsz esztendeje is, hogy Gaál Endre elmesélte
nekem, hogy igen, ezek az üvegmunkák néha elveszítik az egyensúlyukat,
és ilyenkor elesnek. Elcsúsznak, hanyattesnek, elfekszenek. És mint az
amerikai ágávé, amely hosszan tartó növekedés után mégiscsak virágba
borul egyszer, és ilyenkor emeletes magasságba szökő fürtöket ereszt –
igen, egyszer, egyetlen egyszer ezek a fantasztikus feszültséget hordozó különös építmények is megszólalhatnak. Akkor teszik ezt, amikor hősi halált halnak, mert ekkor, mivel üvegből vannak, hangos jajgatással és
vészes sikoltozással millió cserépdarabkára törnek.
Ez a tulajdonságuk velük született, de nem szükségszerű, hogy meg
is történjen. A megelőzés lehetséges, mert nagyon egyszerű, és csak stabil
talpazatok kérdése. Sok-sok Gaál Endre munka, amelyek egymáshoz
támasztott áttetsző testű pajzsok, vagy üvegből húzott íjak imbolygó
együttesére emlékeztethet, nos, ezek már évtizedek óta dacolnak az idővel
és a mellettük elhaladó emberek riadalmával vagy ijedtségével. Van annak
már húsz, vagy harminc esztendeje is, hogy még mindig ott állnak, és
szikáran túlélnek. Miközben mindent maguk mögött hagynak, kormányokat,
árvizeket, népvándorlásszerű menekültáradatokat, de mindenekelőtt:
a pusztító rémhíreket.
Akkor, amikor először láttam ilyen Gaál Endre szobrokat, úgy fogalmaztam
meg a belőlük levonható művészettörténeti tézist, hogy Gaál
Endre az első üvegművész a világon, aki az üveg legjellemzőbb, de eddig
legelhanyagoltabb tulajdonságára épít, a törékenységére. Amit megenged,
néha demonstrál is, de többnyire kicselez.
Ám nem volt igazam. Valami sokkal finomabb és ezoterikusabb
szubsztancia az, amit Gaál Endre keres. Úgy hívják ezt a fenomént, hogy
határértékek. Gaál olyan határtartományokat keres, ahol a próbára tett
üveg-lapok és a meghajlított üveg-gerendák már majdnem eltörnek, de ez
a tragédia végül is nem történhet meg. Ahol a magasba szökő formák vagy
a lazán összefűzött merész építmények majdnem a gravitáció áldozataivá
válnak, de mégis hiába várunk arra, hogy hangos csattanással földet érjenek.
A vég haladékot kap, a várakozás kinyúlik a végtelenbe vagy a semmibe,
és a feloldás, a megkönnyebbülés, a drámát befejező megnyugvás
soha nem érkezik el.
Ha megállok egy ilyen Gaál Endre mű előtt, akkor meg kell értenem,
hogy olyan alkotással van dolgom, amely a poétika és a dramaturgia legősibb
szabályaihoz nyújt adalékokat – a katharzis mibenlétéhez ad új értelmezéseket.
A megidézett, de meg nem engedett pusztulás, és annak lélektani
következménye, a végtelenbe kitolt katharzis teszi minden fizikai tortúránál
feszültebbé ezeket a műveket. Ezért hasonlítanak e plasztikák – a
nyilvánvaló különbségek ellenére – az emberekhez is. Arisztotelész poétikája
még nem ismert ilyen fejezetet – ez egy modern változat, és ma
nincsen ember, aki ne tudná, valahol ne érezné, hogy tényleg van ilyen. Hiszen a testében hordja a feloldhatatlan feszültségeket, miközben átéli, hogy a gerince húrja, a testét tartó csontok és porcok rendszere a megpattanó üvegnél is érzékenyebb.
A jó üvegművész mindent tud, Gaál munkái is igen sokfélék lehetnek.
A budapesti Dohány-utcai Hungária fürdő helyén álló modern szálloda
belső udvarán mindenki megtalálhatja a szentélyek szentélyét, azt a vízmedencét,
amelynek síkos aljzatán ott áll ez a Gaál féle világmodell, a feloldásig
el nem jutó katharzis jelképe, amely íjakhoz hasonló formákból
épült konstrukciót képez – egy, a mélyből, a vízből, tehát az ősanyagból
felmagasodó üvegépítményt. De Gaál mást is csinált ugyanezen a helyen.
Milliónyi üveg-mozaikkal oszlopokat, pilasztereket színezett ki, a recepció
tágas csarnokát borító kazettás tetőszerkezetet pedig hínaras fonalakat
húzó üveglepényekkel takarta le. Egyszer láttam azt a kemencét, amelyben
ezeket a sokszáz fokon fortyogó üvegmasszákat főzi-sütögeti. Ahhoz az
üveghutához hasonlított, amely Mozart Don Giovannijának a legsikerültebb
film-feldolgozásában szerepel – emlékezzünk csak: egy, a poklot jelképező,
agyaból tapasztott katlan, egy muránói üvegkemence játszotta
Joseph Losey filmjében ezt a szerepet.
Ha már róla van szó, hadd idézzem fel: Don Giovanni egy bariton
szerep. Vagyis amit előad, az nem valami csengő-bongó versike, hanem
mélyebb színezetű regiszterekben otthonos, és nagyon problematikus
karakter-szerep. Újabban vannak olyan feldolgozások is, amelyekben az
opera végét úgy oldották meg, hogy a hős csak egy pillanatra hull a magmaként
fortyogó masszába, majd újra felröppen – csak belekostól a halálba,
de mégis elpusztíthatatlan. Disszonáns megoldás – talán azért, mert
korunk embere? A vég kitolódik, és a kifeszített íj nem pattanhat el.
*
Van már húsz éve is annak, hogy a magyar üvegművészek megkértek,
hogy látogassam végig a műtermeiket, és írjam meg a történetüket.
Megírtam, de az írás soha nem jelent meg, mert elmaradt az az itáliai
bemutató, amelyen a magyar üvegművészek szerepeltek volna – mondhatnám:
a hazai intrikáknak köszönhetően kitolódott a semmibe. Gaál
Endre munkáit is bevettem akkor a dolgozatba, és emlékszem, az ő művészete
volt számomra akkor a legnehezebb dió, a majdnem megfejthetetlen
rébusz. Jó lett volna, ha lett volna valami segítségem hozzá, például egy
vele rokon művész, még egy ilyen eset. De nem találtam azóta sem hozzá
hasonlítható emberre.
Perneczky Géza
Köztes
2015. szeptember 16. – október 4.
MegnyitóOpening: 2015. szeptember 15. 18:00