Tivadar Andrea festészeti gyakorlata az átmeneti állapotokra irányuló érzékenységből bontakozik ki. Munkái olyan köztes helyzeteket vizsgálnak, amelyekben a formák, struktúrák és azok viszonyai még nem rögzültek, hanem kialakulóban vannak. Ezek a változékony állapotok a kortárs tapasztalat lenyomataiként értelmezhetők: egy olyan világ képei, amelyben a stabil rendszerek helyét ideiglenes konfigurációk, a lezárt formákét pedig nyitott rendszerek veszik át. A hangsúly nem a végpontokon, hanem magán a fejlődés fázisain van.
Tivadar művei kapcsolódnak ahhoz a festészeti gondolkodáshoz, amely a reprezentáció elhagyásával a festészet saját eszközeit — színt, formát, felületet, ritmust — állította a középpontba. Ugyanakkor ezek a munkák nem a modernizmus formanyelvi tisztaságát vagy autonómiáját ismétlik meg, hanem annak kortárs újraértelmezését adják. A művekben egyszerre vannak jelen a harmonikus struktúrák és átalakulóban levő, változékony rendszerek, amelyekben a rend és a spontaneitás egymást kiegészítő jelenségek.
Az alkotói folyamat központi kérdése az irányítás és az elengedés közötti egyensúly létrehozása és megtartása. A kiállításon bemutatott szobrok tudatos szerkesztésből indulnak ki, ugyanakkor teret engednek arra, hogy az anyag alakítsa a formát. Ebben az értelemben az alkotói szándék és az anyagi viselkedés egyaránt formáló erőként működik.
A formák és színek ritmusa nem egy előre megfogalmazott jelentéssel szolgálnak, hanem a mű és a befogadó találkozása során formálódik. Ebben a köztes térben az absztrakció nem magyarázatként, hanem tapasztalatként működik: nem lezár, hanem nyitva hagy.