A káprázat hű leképezése képzőművészetként számontartott magatartásforma. A nézelődés teljes átélése során könnyedén kizökkenhetünk a hektikus hétköznapok sodrásából. A csendélet szorgalmas kicicomázása, a festészetre fordított délutáni csöndben attrakcióvá terebélyesedő kompozíció ábrázolása egy egyszerű koncepciót takar: a látás elsajátításának láthatóvá tételét.
Mit tanul a festő, amikor visszaülteti magát az iskolapadba? Milyen kincsek várják őt az önoktatás tárnáiban? A festés folyamatába bizonytalan neszként szűrődnek be a művészettörténeti előképek, a kortárs festészet eltérő sebességgel robogó, alternatív hullámhosszokon rezgő tendenciafrekvenciái és a videómegosztó felületeken akkurátusan elmagyarázott, patinás festészettechnikai trükkök és palettalogisztikai praktikák. Miközben a festmények mikrokozmoszában kutakodunk, vajon felvérteződünk-e annyira a mesterségbeli fortélyokkal, hogy méltó módon tudjuk felidézni legkedvesebb dolgainkat?
Tayler Patrick (1989) Látni tanulok című kiállításán rekonstruálhatjuk a művész bámulásba, bambulásba, hunyorgásba és szolid rácsodálkozásba fektetett óráinak sajátos cukizmussal megelevenedő árnyvilágát. A metálplakáton ejtőző, joghurtízekkel beoltott Haribo-medvék, a vigyorgó fóliaszellem, a pillogó kismacskák vagy a természeti katasztrófákat tematizáló gyermekkönyv borítóján tekergő gumigiliszták csillanásai mind-mind játékba hívják a tekintetet.