Az óriásplakát koncepciója így funkciójában sérül. Létrejöttének általános célja ugyanis, megszerezni a kihasználatlan, vagyis haszontalan időt, a közlekedés perceit. Az ürességet – amitől korunk embere retteg – kitölteni és birtokolni próbálja, hogy reklám fogyasztásként értékesítse. Ennek érdekében próbálja a környezet valamennyi „üres” felületét letakarni, felülírni hasznos tartalommal, megtölteni üzenetekkel. Képek és szövegek vesznek körül bennünket. Egymást túlharsogva próbálják a lassan már immunissá váló nézők nagyobb figyelmét kiharcolni maguknak.
Ilyen körülmények közt pillantja meg a járókelő a kiállított plakátot és a számtalan képi információ ellenére – amit a plakátra nyomtatva láthat – nem találja az üzenetet a megszokott helyen. A néző agya – a beidegződött információ-feldolgozásnak megfelelően – kiiktatja a képből a nem informatív részeket, a plakátokon belül egyre beljebb keresi a tartalmat, míg lépésről lépésre a elfogy a remény a sikerre, akárcsak maga a képfelület. Hiába fogja fel egy ponton, hogy nem találhat többet csak a nem létező üzenet környezetét, az üresség érzete továbbra is megmarad.