A kortárs magyar képzőművészet nemzetközi perspektívában is jelentős mestere egy Heves megyei faluban, Mezőszemerén él és alkot. Bukta Imre (1952) pályája autodidakta művészként indult az 1970-es években. Művészete erős szálakkal kötődik a vidéken élő, mezőgazdaságban dolgozó magyar emberek életmódjához és kultúrájához. Témáit a kezdetektől fogva a mindennapi dolgos élet tárgyai, helyszínei és szereplői adják, amelynek ábrázolására a legváltozatosabb eszközöket alkalmazza: festményeihez szabadon használ fel mindenféle kezébe kerülő természetes anyagot (szőr, fa, kukorica, csempe, gyufaszálak, stb.), melyeket assemblage-szerűen épít egybe.
Objektjeinél, installációiban, performanszaiban a paraszti tárgyi kultúra mindennapi eszközeit magától értetődő módon helyezi egymás mellé, vagy épít belőlük egyedi képi-gépi szerkezeteket. Portréi, kompozíciói, jelenetei felfoghatók különleges szociológiai tanulmányokként, csakhogy a kívülálló és távolságtartó elemző nézőpontjával szemben Bukta belülről látja és láttatja ezt a sajátos, édes-keserű felhangokkal terhes világot. Szemlélete hol ironikus, hol melankolikus, máskor (társadalom)kritikus vagy megengedő, de mindig kivételes empátiával közelíti meg alanyait.
Bukta Imre legújabb (2025-26) festményei a magyar vidékre egykor jellemző háziállatokról, mezei állatokról szólnak és persze rólunk, mai emberekről. Mi lenne, ha egy szép falusi estén találkoznánk a hazafelé ballagó tehénnel, sárban dagonyázó, boldogan röfögő disznóval? A faluban, ahol az alkotó él, már nincs egyetlen tehén se, ő ugyanakkor egykori tehénistállóban alkot – megkerülhetetlen a kisugárzás. Más illatok, másféle szagok, hangok, más emberek. A vásznakon mélyen lerakódott gyermekkori emlékek vegyülnek a ma realizmusával.