Merényi Dávid önálló kiállítása a budapesti, főként szecessziós építészet liminális tereit foglalja festészetbe. Kompozíciós kombinatorikája a rész-egész játékokra fókuszál, a megjelenített környezetet úgy tagolja, hogy az arányrendszerek befogadhatóak legyenek – ezzel is követi a nyugat-európai festészeti hagyományt, mely harmóniára vágyakozik. A vizuális esztétikum jegyében idealizálja a valós helyszínek látványát, így a szépség eszménye keveredik a természet leképezésének igényével. Képein fontos szerepet kap a különböző matériák tulajdonságainak visszaadása, legyen szó akár lazúros csempéről, fémkorlátról, üvegről vagy festett falról, hiszen művészeti praxisa a technében gyökerezik, kedvenc eszköze a festészeti tonalitás.
Precíz rajzrendszere mégis rengeteg asszociációnak hagy teret, mivel nemnarratív festményei az érzelmi regiszterekben mozognak. Néhol részletgazdag, ezzel elmélyült figyelmet követel, néhol viszont szabadosan megfestett, a néző fantáziájára bízza magát, szinte utalásokká szelídül. Kapualjai, lépcsőházai, gangjai az átkelés metaforikus terei, az el-nem-időzés sztereotipikus horizontjai – így a rájuk fordított figyelem meglepő, hétköznapoktól idegen gesztus. A merengés különös érzetet szül, hiszen nem oldódik fel a melankolikusan üres helyek és a drágakőszerűen élénk, vidám színek közötti feszültség – a mozdulatlanságban ez a disszonancia árnyalja a szépség reflektálatlanságát.