Az ember legősibb vágya annyi termékenységi istennőt termelt ki a történelem során, hogy talán többet felejtettünk el, mint ahányra emlékszünk. Jagicza Patrícia önálló kiállítása egy fiktív, vagy talán feledésbe merült idol oltárát idézi meg. Az arctalan és névtelen istennő identitását homály fedi, hiszen lényege a kulturális, földrajzi és időbeli specifikációk fölött áll.
Jagicza gömbölyded és texturált kerámiái az őskori szobrászatra utalnak vissza, a prehisztorikus ikonokra és azok szimbolikusan eltúlzott testi arányaira, ahogy érzékenyen emeli a képzőművészet szintjére a természeti népek vallását, pontosabban azok néprajzi lenyomatát. Formái mégis kortársak, hiszen szimmetrikusan sokszorozódó ívei és tagjai akár a sejtosztódás különböző állomásai is lehetnének egy mikroszkóp alatt. Az absztrakció és figurativitás között lebegő kerámiái mind variációk egy témára, ahogy a generációk is ugyanazt az örökítőanyagot adják tovább.