A több korábbi kiállítást referenciául és útmutatójául használó Magányügy? – a részben megújult kurátori stáb első közös munkája – egy olyan állásfoglalás, amely egyszerre igyekszik az egyéni kurátori stratégiákat és szakmai tapasztalatokat integrálni, valamint ezeknek új szempontokat kínáló megközelítéseit és koncepcióit érvényesíteni a Mucsarnok „kipróbált” gyakorlatának ismeretében értelmezve az intézménynek mint társadalmi térnek és közvetítő felületnek megkülönböztető vonásait és sajátosságait.
Intim, érzéki, személyes indíttatásból született munkákból kiindulva és elsősorban a rajzra, mint médiumra koncentrálva a Magánügy? egy, a „magán” és a „köz” fogalmai közötti átjárást modellező projektté nőtt. Ebben az értelemben számos most bemutatásra kerülő mű személyes tapasztalatát és érintettségét hívja elő. Ugyanakkor különféle művészeti pozícióikat és alkotói stratégiákat társító konstellációkon keresztül a kiállítás azt vizsgálja, hogy a művész pozíciójának meghatározásán és körülírásán túl mi lehet a kultúra kontextusában megmutatott önreflexió célja. Hogyan manifesztálódhat a művész pillanatnyi állapotának közvetítése -az aktuális „Én-kép”- az alkotás-gondolkodás-konceptualizálás intimitásán túl a kiállítótér közösségi terébe történő beemelésével.
A több részre tagolódó kiállítás az alkotói stratégiák kisebb metszetét bemutatva egy működési modell kialakítására tesz kísérletet. Ez a kísérlet egyben javaslat a Mucsarnok kiállítóterének (fizikai és jelképes kontextusának) átértelmezésére, illetve ehhez kapcsolódóan egy másfajta kurátori gondolkodásmódnak és kiállítás-építési folyamatnak a bevezetésére. (A projektnek kezdettől fogva fontos része volt együttmuködésünk a Balázs Béla Stúdió Alapítvánnyal és a Magyar Iparművészeti Egyetemmel.)
A Magánügy? „gerincét” a Kerekes Gábor által tervezett enteriőr, a Mucsarnok raktáraiból, maradék- és hulladékanyagaiból, efemer elemekből és a Retextil által készített tárgyakból épített „labirintus” alkotja. Az egymást követő termekben eltérő alakot felvevő és különböző funkciókat betöltő téregységek – olyan többnyire leharcolt tárgyakból állnak, amelyek rétegeikben hordozzák számtalan korábbi kiállítás és koncepció lenyomatát. Ebbe az új bemutató- és közösségi terekként is működő helyspecifikus installációba költöznek bele, épülnek alá vagy rá más művészek munkái. A nézőnek felkínált pihenők is a szokásostól eltérő befogadói attitűdöt támogatják.
A kiállítás választott médiumai különböző grafikai technikák, az installáció, a film, a fotó, a videó és a festészet. Az efemer kifejezésének adekvát eszközeként, a rajz – intenzitásnak és koncentrációnak változó dimenzióiban – működhet mint különösebb hely- és eszközigénnyel nem rendelkező „leggyorsabb”, ugyanakkor esetenként a festészethez hasonlóan lassan, több rétegben, építkező technika. A Magánügy? kiállítás maga is projekciós felületté, „médiummá” válik, láthatóvá téve olyan művészeti gyakorlatokat, amelyek akár párhuzamosan is jelen lehetnek egy életműben és a nagyközönség számára jobbára ismeretlenek.
A kurátorok