Magyar művészek és a számítógép

A számítógépes művészet magyarországi történetének korszakos összefoglalására elsőként egy 1990-ben, kilenc meghívott művész részvételével Franciaországban rendezett kiállítás vállalkozott. A lille-i Fete de l’image (Képünnep) programsorozat részeként, az új médiaművészet kurátora, Joël Boutteville által összeállított Les Artistes hongrois et l’ordinateur (A magyar művészek és a számítógép) című tárlat a szocializmus utolsó éveiben Magyarországon kibontakozó digitális művészet minden lehetséges területét (komputergrafikát és -animációt) felölelte. Boutteville kilenc magyar művész (Böröcz András, Gábor Áron, Galántai György, Hegedűs Ágnes, Kiss Llászló, Hannawati P. Ráden, Révész László László, Sugár János és Waliczky Tamás) műveiből válogatott mintegy százhúsz műtárgyat, az anyagot 1990 és 1991 között még két másik helyszínen (Étampes-ban és Helsinkiben) is bemutatták.

A szocializmus utolsó éveiben született magyar komputerművek újdonsága a képzőművészet hagyományos intézményi struktúráján való kívülállásukban ragadható meg. A művészet szabadságát hirdető üzenet az államszocializmus bukása és a nyugati típusú politikai berendezkedés konszolidációját követően azonban veszített jelentőségéből és egyre kevésbé volt aktuális. Huszonöt évig senki sem firtatta, hogy mi lett a kiállított művek sorsa.

A sokáig elveszettnek hitt alkotásokat azonban Joël megőrizte, és a művek 2016 elején visszakerültek Magyarországra. A hazai médiaművészet-történet mérföldkövének tekinthető franciaországi bemutató hatással volt a technikai képpel folytatott 1990 utáni magyarországi kísérletekre, a médiumnak a megváltozott kultúrpolitikai klímában, a rendszerváltás után betöltött szerepére és előkészítette az utat a digitális kultúra intézményes keretek közé emeléséhez.

Az utóbbi időszakban az új médiaművészet korai korszakát egyre fokozottabb nemzetközi érdeklődés kíséri, jóllehet Magyarországon ez idáig még nem szenteltek önálló bemutatót a témának. A Magyar Nemzeti Galériában látható tárlat a Joël Boutteville által negyed évszázaddal ezelőtt kiválasztott anyag rekonstrukcióján keresztül a médium nemzetközi kontextusba állításával tágabban is foglalkozik a digitális képalkotást forradalmasító magyar származású úttörők munkásságával és átfogó képet ad az 1970-es évek közepén Magyarországon kibontakozó számítógépes művészet első, a rendszerváltásig tartó korszakáról.

Az 1975 és 1981 között Magyarországon született komputerművészeti kísérletek (többek között Bartók István, Bódy Gábor, Csízy László, Háy Ágnes, Kismányoky Károly és Száva Gyula alkotásaival) mellett a közönség megismerkedhet a digitális képalkotást forradalmasító magyar származású úttörők munkásságával.

A kiállítás első részében a komputerművészeti pályázatok kapcsán felelevenítésre kerül a médium hazai recepciója: betekintést nyerhetünk a digitális kultúra történetébe, valamint megismerhetjük a Szépművészeti Múzeum 1986-ban rendezett Digitart kiállítását.

A korszak magyar komputerművészete a szocializmus utolsó éveiben, a felpuhult kádári diktatúra nem hivatalos művészeti közegében dolgozók számára lehetővé tette, hogy ideológiamentesen alkossanak valami korszerűt. A számítógéppel létrehozott művek kívül estek a képzőművészet hagyományos intézményi struktúráján, kiállításukhoz nem volt szükség egy őket hatóságilag véleményező hivatalos szerv, a Képzőművészeti Lektorátus engedélyére.

Nem voltak a kialakult kánon részei és esetükben nem érvényesültek azok a megítélésükhöz szükséges egyezményes sémák sem, amelyek alapján kötni lehetett volna őket bármilyen korábbi hagyományhoz. Nemcsak a létrehozásukhoz szükséges eszközök, de a művek hordozója is megfoghatatlan volt – egy mágneslemezen például bárhova eljuttathatók voltak. A számítógép demokratizálta a művészetet, szabadsággal ruházta fel az alkotókat és megszüntette a művészeti ágak között a szocialista kultúrpolitika által mesterségesen felállított hierarchiát.