A tárgyakon, arcvonásokon, mozdulatokon kívül van egy megfoghatatlan örökség: déd-, ük- és nagyszülők öröme, bánata, szokásai, sorsa lenyomatot hagynak bennünk. Ez a hagyaték előtűnik a körülöttem lévő emberekben, találkozásaimban: a családfa másolata, mint egy gyökérzet, megismétlődik.
A környezetemben a velem körülbelül egykorúak egy-egy karaktert, családi viszonyt képviselnek. Apa, anya-, nagymama-, nagypapa-, nagybácsi-, nagynéni-, öccs-, nővérek-, menyasszony-, vőlegényesdit játszanak el. A szituációk és karakterek részben az én családi történeteim alapján születtek, részben a modell saját viszonyait, szerepeit tükrözik, így a kettő metszete a nézőt saját családi szerepeire engedi asszociálni.
Bizonyára már mindenkiben felmerült a kérdés, vajon az ember létezése tényleg csak a születésével kezdődik?
Hogy a családtagjainkkal a fizikai, genetikai kapcsolaton kívül más is összeköt bennünket?
Hogy létezik egy választott családunk – a barátaink, ismerőseink köre – akik nem véletlenül részesei az életünknek?
Vajon a jelenben megélt helyzetek, problémáink csak a saját életünkben gyökereznek, vagy lehetséges, hogy ezeket máshonnan örököltük?
Vajon milyen nyomot hagynak bennünk felmenőink?
Vajon ezeken az öröklött nyomokon keresztül jelen környezetünkre is hatással vagyunk?
Számtalan elmélet született ezeknek a kérdéseknek a megválaszolására.
Nem csupán tudatosan vagyunk képesek emlékezni. És nem csupán a tudatunkkal vagyunk képesek emlékezni. A génjeink is őriznek nyomokat. Az öröklődéshez kapcsolódó vizsgálatok során kiderült, hogy a gének működése környezeti hatásokra megváltozik, más szóval: a gének emlékeznek. És az emlékezet egy családon belül öröklődik.
De a biológiai magyarázat mellett létezik egy ennél megfoghatatlanabb is.
Rupert Sheldrake angol biológus morfogenetikus mező-elméletében megállapította, hogy léteznek olyan egymásba kapcsolódó láthatatlan energiamezők, melyek fizikai és mentális lényünkre egyaránt hatással vannak. Ezek a mezők téren és időn átívelve hordozzák és továbbítják az információkat – emlékeznek – előidézve az adott történések megismétlődését. Így fordulhat elő, hogy felmenőink tapasztalatai, az általuk átélt életesemények is befolyásolhatják a későbbi generációk életét az általuk akarva-akaratlan létrehozott minták és modellek által. Minden egyes morfikus rendszer hasonló mezők sokaságához kapcsolódik, és a fajának kollektív emlékezetéhez – jungi kollektív tudattalanjához – nyúlik vissza.
A rendszer-pszichoterápia megalkotója, Bert Hellinger, arra a következtetésre jutott, hogy sorsunk elválaszthatatlanul összefügg családunk tagjainak sorsával, és rajtuk keresztül hozzánk tartoznak mindazok a személyek, akik fontos szerepet játszottak az ő életükben. Ez a lélekcsoport az, akinek a sorsa, úgy tűnik, össze van kötve egymással, akár tudnak egymásról a tagok, akár nem. Olyan mértékben kötődünk őseinkhez, hogy magunkban hordozunk egy erős tudattalan vágyat, hogy utánozzuk őket érzéseikben, viselkedésükben. Mindazt, amit a szüleink, felmenőink átéltek, megtapasztaltak, bennünk is megvan, még ha nem is vagyunk a tudatában.
Amikor saját történetünket próbáljuk megérteni, az egyben kaput nyit az előző generációk történetére is. A rendszerek törvényszerűségei ugyanis hasonlóak, és a tudattalan nem ismeri a történelmi időt, csupán a fejlődést.
De mint tudjuk minden fejlődés akadályokon és hibákon keresztül bontakozik ki igazán, és – a láthatatlan kötések dacára – mindenkinek önmagának kell vállalnia saját sorsát.
Majd én helyetted
2012. március 28. – április 14.
MegnyitóOpening: 2012. március 27. 19:00