Major János a Belgrádi Művészeti Akadémián

Sebők Zoltán megnyitószövege:

Elnézést kérek a hallgatóságtól, de olyan fáradt vagyok, hogy magam is érdeklődéssel figyelem, vajon van-e értelme annak, amit a következőkben mondok. Hadd kezdjem azzal, hogy délután volt egy előadásom az Iparművészeti Főiskolán, melynek keretében a figyelem-gazdaságról beszéltem. Az előadást követően arról cseréltünk véleményt, hogy vajon milyen természetű manapság a hatalom. Én amellett érveltem, hogy le kell számolnunk a láthatatlan kéz teóriájával, a nagy összeesküvés-elméletekkel, mert szerintem hatalmon az van, aki reflektorfénybe került, akire figyelnek. Ekkor Tillmann József tanár úr megpendített egy kérdést, amit az óta sem volt időm és erőm átgondolni, nevezetesen azt, hogy manapság a hatalom nem valamely személyek kezében van, hanem intézményekben testesül meg. Mondom, nem volt időm átgondolni ezt a tézist, de erősen megmaradt az emlékezetemben, annál inkább, mert ezen a kiállításon, amit most alkalmam van megnyitni, mindenképpen az intézmények a főszereplők. Először is a Belgrádi Akadémia. Az itt látható műnek tudniillik az a címe, hogy Belgrádi Akadémia. Nem tudom viszont egyértelműen eldönteni, hogy mit is jelent ez konkrétan. Én Jugoszláviából származom és ott a Képzőművészeti Főiskolát, ami itt nálunk a legutóbbi időben Képzőművészeti Egyetem névre hallgat, Akadémiának hívták. De ez az intézmény volt a kevésbé jelentős. Sokkal fontosabb volt a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia. Az viszont struktúráját tekintve megfelel annak az akadémia-fogalomnak, ami Magyarországon és Európában honos. Nos, ebből a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémiából indult el egy idea, ami azután a délszláv válsághoz vezetett. A Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia vezető tisztségviselői a 80-as évek második felében kidolgoztak egy úgynevezett memorandumot, Nagy Szerbia tervezetét, amelynek az a lényege, hogy megelőzzék azt a veszélyt, amit Magyarországon Trianon-szindrómaként ismerünk. Jugoszlávia feldarabolása után arra lehetett ugyanis számítani – ez egyébként a gigantikus ellenállás dacára be is következett -, hogy a szerb nép körülbelül egyharmada Szerbia határain kívül reked. A Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia vezető koponyái tehát kidolgozták ezt a bizonyos memorandumot, aminek célja Szerb-Jugoszlávia megvalósítása lett volna. E tervezet csődjének egyik jele az, amit itt a képen látunk: a lebombázott Belgrádi Akadémia. St.Auby Tamás, aki maga is egyfajta intézmény, a Telekommunikáció Nemzetközi Paralell Uniójának szuperintendánsa, a Belgrádi Akadémiát nem valamiféle politikai vagy háborús tervezet színhelyének szánta, hanem egyfajta kiállítótérré alakította át, miközben ő maga a kurátor szerepét vállalta. Tudjuk St.Auby Tamásról, hogy nagyon elégedetlen a magyar művészeti intézmények működésével, és ha az én interpretációm helyes, akkor ezt a művet akár úgy is föl lehet fogni, mint egy alternatív kiállítótér tervezetét, ahova a TNPU szuperintendánsa saját belátása szerint helyez el műveket, mint ahogy az ezen a képen látható is.
Az, hogy a magyar művészeti intézmények pocsékok, közismert jelenség. Szerintem tehát ezzel St.Auby Tamás nem mond semmi újat. Kocsmaasztaloknál, hálószobák homályában folyton olyasmiről folyik a szó, hogy mennyire rossz például a Magyar Képzőművészeti Egyetem, ahol egyébként van szerencsénk tanítani. Meg a többi művészeti intézmény is. St.Auby Tamásnál én azt látom újdonságnak – és ennek a jelenségnek nagyon örülök -, hogy a privát véleményt közösségivé kívánja tenni. Nem elégszik meg azzal, hogy kocsmaasztalnál hangozzék el, hogy ennek és ennek az intézménynek a vezetője milyen undorító fráter, hanem ő ennek nyilvánosan is hangot ad.
Amikor átjöttem Jugoszláviából Magyarországra ez volt számomra az egyik legnagyobb meglepetés: a privát és a nyilvános szféra közötti a hihetetlen távolság – amit egyébként az egykori Jugoszláviában sehol nem tapasztaltam. Mondok egy szemléletes példát, ami számomra is megvilágosító erejű volt. Becsöngetett hozzám itt Budapesten a postás. Hozott egy értesítést, hogy küldemény érkezett a részemre és be kell mennem érte a postára. Megkérdezem tőle, hánytól mehetek be. Hangsúlyozni szeretném, hogy mindez egy belső körfolyosón történt, ahol rendszerint lakók sokasága fülel. Jó hangosan azt mondta, Sebők úr, kérem szépen, Ön 5-től mehet be a postára, rá is írom a cédulára. Majd odahajolt hozzám és csendesen közölte: öregem, 3-tól mehetsz be a postára. Nos, ebből is látszik, hogy van egyrészt a privát információ, aminek itt az emberek hisznek, másrészt pedig a nyilvános közlés, ami nem számít. És tényleg bebizonyosodott, hogy a postán már 3-tól rendelkezésemre állt a küldemény. Itt tehát a privát közlés a fontos, nyilvánosan viszont folyik a folyamatos hazudozás. Azért tartom fontosnak St.Auby Tamás tevékenységét, mert ő ezt a két szférát megpróbálja közelíteni egymáshoz. Egyébként a nyilvános és a privát az egykori Jugoszláviában tényleg nagyon közeli volt. Nyomát sem tapasztaltam annak a folyamatos sugdolózásnak, egymás háta mögötti pocskondiázásnak, amit itt Budapesten tapasztalok, és amit tíz év alatt sem tudtam igazán megszokni. Ott az értelmiségiek adott esetben jól összeverekedtek, mondjuk a kocsmában, de bármilyen egyéb nyilvános helyen is, és aztán szépen hazakísérték egymást. Több ilyen jelenetsornak voltam szemtanúja. És másnap minden kezdődött a nulláról. Normálisan folyhatott tovább az élet, mert egészségesen összecsaptak a vélemények, kimentek az indulatok. Ha nagyon röviden kellene fogalmaznom, és hát nem is akartam én itt túl sokat beszélni, akkor St.Auby Tamás tevékenységének lényegét hajlamos lennék az ilyen légkör megteremtésére tett kísérletben látni. Ehhez kívánok neki további sok sikert. A kiállítást megnyitom.