Gyakran készítek helyspecifikus installációkat, egy általam felfedezett és izgalmasnak tartott térben, nyilvános helyeken, ahol a munkák csak így, egy rövid ideig láthatóak. "Ottfelejtve", ez egy lehetséges módszer a beleszólásra, figyelemfelhívásra. A Francia Intézetben bemutatott munkákban nem kell ragaszkodnom a szokásos galériatér steril, fehér falaihoz: ezt fizikailag is kitágíthattam a különbözo helyeken beépített vetítésekkel (a Francia Intézet fobejáratánál vagy a Westend City Centernél az aluljáróban elhelyezett kivetítőn). A bemutatott munkák mindegyikében az intimitás és köztér viszonyával foglalkoztam. Ütköztetni szerettem volna a két fogalmat és a szubjektív képeket, intim filmeket egy meglepő átmeneti, személytelen környezetben bemutatni.
Manu videó
A kiállitás címéül szolgáló
videó egy riportfilm. Interjú egy francia fiúval, akit
Manunek becéznek és akit Dél-Franciaországban ismertem
meg. Két éve egy artist-in-residence program során egy
magánalapitvány La Napoule-i kastélyában dolgoztam.
Megérkezve konstatáltam, hogy magában a kastélymúzeumban
fogok lakni és dolgozni, ahol a termeket és vitrineket délutánonként
turistacsoportok látogatják. A harmincas években épített
hamis-középkori, az összes európai épitészeti
stílust felvonultató kastélyban óhatatlanul a művészet
és hétköznapi élet határaival kezdtem foglalkozni,
a múzeummal mint művészeti alkotások bemutatására
és gyűjtésére specializálódott intézmény
kérdésével. Ebben a művészként kissé
zártnak tűnő szituációban valamilyen mai,
létező dolgot akartam a térbe telepíteni. Manu a
kastélyban dolgozott, mint a könyvesbolt eladója és
a turistacsoportok fogadója. Elsőre úgy tűnt, hogy
ő ebben a környezetben az egyetlen "élő"
beavatkozás. Egy interjút készitettem vele, amelyben munkájáról,
a galériában kiállító művészekről,
furcsa látogatókról és saját magáról
mesél. Ezt a filmet aztán feltettük a kastély web-lapjára,
amely híven az egész kastély szellemiségéhez,
klasszikus, finom rajzolatú. A hivatalos adatok és információk
mellé ugyanaz került, de mindez -hála Manunek- sokkal közelebbinek
és élőbbnek tunik. Az ő interpretációja
a kiállitásokról, a kortárs képzőmuvészetről
sokkal személyesebb és intimebb, mint egy hivatalos elemzésben
lenne.
Örökös várakozás videó, a Francia Intézet bejárata fölötti kivetítőn
A videó vetítéséhez olyan helyet kerestem, amely nem kifejezetten kiállítótér (a főbejárat feletti ablakok), és nem feltétlenül csak a látogatóknak szól, hanem az utcán, a Dunaparton éppen arra járók is látják. Így akaratlanul is kiállításnézőkké válnak. A videónak egészen más hatása van, amikor ekkora nagy méretben és köztéren látható. Ez a majdnem hárompercnyi várakozás, egy nem pontosan rögzített helyszínen és körülmények között mindarra a passzivitásra utal, ami mindannyiunk életéből hosszú órákat vesz el. Utalás mindarra az érzelmi kiszolgáltatottságra, amelyikkel egy másik szituációt vagy valakit várunk.
Várom a párom videó, A. Nagy Gáborral közösen: vetítés a budapesti Westend City Center aluljáró felőli bejáratánál elhelyezett monitoron
A Várom a párom című videó egy népszerű
televíziós műsor mintájára készült,
amelyben ismeretleneknek mindenféle játékos feladatokat
kell közösen megoldaniuk és a végén az ideális
párt megtalálniuk. A filmben tíz miniportrét lehet
látni, a riportalanyok egy párizsi negyed lakói, akikkel
az utcán, kávézókban találkoztunk. Leültetve
őket a kamera elé azt kértük, hogy mondják
el, milyennek képzelik ideális párjukat. A hol megható,
hol vicces nyilatkozatok vetítésére meghívtuk aztán
a szereploket, hátha létrejönnek a valóságban
is igazi álomkapcsolatok. Az intim vallomások egy köztéren
vetítve meglepőek, éles kontrasztban állnak a környezettel,
az aluljáró átmenő forgalmával. Ugyanakkor
pontosan az ott eloforduló emberekhez -hozzánk- hasonló
mindennapi alakok beszélnek problémáikról, mi is
lehetnénk a helyünkben.
Szigethy Anna