Más visszhangok pedig a kertben laknak

A kiállítás előzménye a Fragments of Utopias című vetítéssorozat, mely több kortárs videómunka és dokumentumfilm egymás mellé helyezésével vizsgálta építészeti emlékeken keresztül a technológiai és társadalmi fejlődésbe vetett utópikus elképzelések kudarcát.

A Kisteremben látható kiállítás tovább foglalkozik az épített tér és az emberi test kapcsolatával, illetve a kérdéssel, hogy miért a múlthoz visszatérve keressük olyan kétségbeesetten a változás lehetőségét.

A kiállításon látható művek kevéssé reprezentált csoportok mikrotörténetein keresztül tesznek fel kérdéseket a múlt érintésével a jövőről, miközben új formanyelvet alakítanak ki az épített tér és a benne helyüket kereső testek elbeszélésének lehetőségére.

A munkák ezáltal szorosan kapcsolódnak a retro-utópia fogalmához, ami – ahogy Boris Buden kifejti – úgy fordul a jövő felé, hogy ehhez a múlt irányába tesz kitérőt, sokszor annak elfelejtett jövőképeit vizsgálva.

A kiállításon látható művek azonban már sokkal inkább egyfajta dilemmát fogalmaznak meg azzal kapcsolatban, hogy a múltban elképzelt emancipatorikus, vizionárius utópiákból hogyan veszett ki napjainkra a változásban való hit és mindezek fényében, milyen új alapokra helyezhetjük a közösség és a lakhatás fogalmait.

A művek olyan kérdéseket tematizálnak, mint hogy milyen kapcsolat van az épített tér és a különböző marginalizált csoportok térhasználata között? Hogyan éled újra egy funkcióját vesztett, elhagyott épület? Hogyan tudnak terek egyszerre kizárni és befogadni eltérő közösségeket? Melyek azok a testgyakorlatok, amelyek egy-egy meghatározott térhez kötődnek?

A városi térben helyüket kereső csoportok történetein keresztül az elöregedő társadalom, a klímaválság és a migráció globális eseményei kerülnek előtérbe Nikita Kadan, Kaszás Tamás és Anna Witt munkáin keresztül.

(A cím idézet T.S. Eliot: Négy Kvartett című verséből [fordítás: Vass István])