Mégis legyen kiállítás…

Vajda Júlia (1913–1981) pályáját az 1930-as évek közepén, Vajda Lajos, Korniss Dezső, Bálint Endre közvetlen közelségében kezdte, és a hetvenes évek neo-avantgárd fiataljainak útitársaként fejezte be.

A történelemtől terhelt bő négy évtized volt ez: előbb a háború és 1944–45 tragédiája szakította meg a tanulás és fejlődés folyamatát, később az „ötvenes évek” szorították margóra vagy kényszerítették hallgatásra a modernista művészeket. S hullámzó intenzitással ugyan, de később és mindvégig visszafogó maradt a közeg.

A megszakításokat újrakezdések, feltámadások követték: 1945-től a háború vége és az Európai Iskola nagyszerű időszaka (1945–48), majd a hatvanas évek Magyarországra is begyűrűző légköre és szellemi pezsgése. Vajda Júlia pályája olyan volt, mint egy szaggatott film: korszakok, törések, nekilendülések követték egymást, a művész mindvégig megőrzött fiatalságából és az idők változásából következő szinte páratlan sokszínűséggel alkotott.

Míg művészetének érdekessége a váratlan és gyakori változásokból következett, addig művészettörténeti jelentőségét éppen ellenkezőleg, a fejlődés és lépéstartás folytonossága adja. Az ötvenes évek végén nem visszanyúlt, hogy generációs társaihoz hasonlóan ott folytassa, ahol az Európai Iskola szabad kalandja 1948-ban megszakadt, hanem hidat képezett a régiek, vagyis saját kortársai, és az éppen indulók, a hatvanas évek majdani nagy generációja közé.

Vajda Júlia művészete egyidejű volt a hatvanas-hetvenes években a nyugati képzőművészetet uraló gondolatokkal. Milyen ösztön, tehetség vagy szerencsecsillag vezette, hogy alkotói magánya és a közélet általános süketsége ellenére is követni tudta az európai folyamatokat?