Első közös kiállításunk, kettőnk több mint negyedszázados kapcsolatának vizuális jegyzete is lehetne, de alkotói ritmusunk és lehetőségeink időbeli rendszertelensége csak találkozási pontjaink tapinthatatlan fátylába burkolódzva adhatnak erről számot. Jellemző, hogy a képek és a szobrok kerülik az emberi figura megjelenítését, mégis tapintható a jelenléte. A táj és az ember épített környezetének viszonya, a természeti fragmentumok és tárgyak világának hol harmonikus, hol diszharmonikus kapcsolata alapvetően az anyagi környezet spirituális átélésének közös forrásából fakad. Közösen csodálkozunk rá tájakra, hasonló tárgyakat fogunk, ízlésünk a kezdetektől együtt alakul.
A táj és a csendélet – ahogy a képeken, úgy a szobrokban –, akár egyszerre is feltűnhet. A tér, mely itt a művek által időlegesen tagolódik, elsősorban közös szellemi tér. Ahogy egy kép tere nem anyagi minősége magának a képnek, természetesen a szobor sem pusztán anyagában különül el terétől. A taktilis érzékelés és a látás, a fény és a föld együttes megragadása, a melankólia, mely a szépség anyagtalan időbelisége felett érzett szomorúság, számunkra nem elkülönülő fogalmak, cselekvési formák. Talán a figyelem erre való ráirányítása lehet ennek a kiállításnak az első feltáruló rétege.
Gálhidy Péter