Mens sana in corpore sano

A hagyomány eredetileg nyilvánvalóan nem a mutatós ám divatjamúlt formai megoldások kacatjainak tárháza. A Traditio (tradere=átadás) bízvást nem valamely haszontalan csecsebecsék utódokra hagyásának fogalmaként jött létre.

Tulajdonképp a legfontosabb került valaha folyamatos átadásra: világunk személyes, tudati átélésének eszközrendszere. Ám ez a tudás leírhatatlan, ténylegesen „titkos” tanítás volt, hiszen, a dolog természetéből adódóan, kizárólag személyesen, mester és tanítvány szoros szellemi kapcsolata által volt lehetséges átörökíteni.

A szó igazi értelmében festészeti hagyományról, csak úgy beszélhetünk, mint ami mára elveszett, hiszen e legbenső, eleven láncolata évszázadokkal ezelőtt megszakadt. A múzeumok falain lógó festmények voltaképp valóban szinte csak üres vázai az egykori folyamatos jelennek. Valamelyes életet csupán a kiben-kiben különböző intenzitással felmerülő intuitív emlékezet lehel beléjük.

Így találjuk magunkat manapság: minden valóban szellemi, valóságalkotó, élő hagyománytól elszakítva, múzeumok falaira akasztott maradványokat bámulunk, és közben régi korok jelenébe vágyódunk. Teljes joggal, hiszen saját jelenünkben hovatovább már csak az tűnik valóságosnak – „igazinak” – ami fáj. Minden más feloldódik egy kaotikus viszonylagosságban, bénító érdektelenségben.

Tévedés azonban azt gondolnunk, hogy a „kor”, mint valami külső objektív tényező volt olyannyira koherensebb, harmonikusabb a mainál, és ezt csak ecsetvégre kellett kapniuk a mestereknek. Való igaz, hogy a régiek azt mondták:”a Művészetnek a Természetet kell utánoznia”, ám Természet alatt korántsem csupán az általa létrehozott „terméket” – a látható, tapintható, környezetet értették, sokkal inkább egy mágikus működést, mely a Szellemi Világ illékony archetípusait ágyazza kézzelfogható anyagba.

Ha ezt az aforizmát így értették, és ilyen értelemben követték, akkor nyilvánvalóan nem csupán leképezték az őket körülvevő világot, hanem egyenesen annak létrehozásában vettek részt. Afelől sem voltak kétségeik, hol keressük ezt a bizonyos Szellemi Világot, mint egyetlen, megfellebbezhetetlen valóságot: önmagunkban. Kint és bent, lent és fent – tudták, hogy mindez egy forrásból ered.

Ma, amikor annyi szó esik a virtualitásról, talán nem nehéz belátni, hogy a valóság elválaszthatatlan annak alanyától, magyarán az egyedüli valóság az, amit az ember saját maga tapasztal – legyen az bár egy intuitív vízió. A valóság ereje – valóságossága – attól függ, hogy e tapasztalás átélésére mennyi figyelmet áldozunk, milyen mértékig vagyunk benne jelen.

Kísérletet lehet tenni a látszólag lehetetlenre: talán újra személyes kapcsolatba kerülhetünk a Hagyomány mestereivel, ha sikerül megérlelni egy mély, személyes viszonyt a múzeumok relikviáival éppúgy, mint külső és belső világunk jelenségeivel – a Természettel.

Horváth Krisztián