Merülési vonalak

A merülési vonal ugyan a hajózási műnyelvhez kapcsolható, ám a kiállítás szempontjából a kifejezés műnyelvi konnotáció helyett művészeti „képasszociációt” hoz felszínre, miszerint egy teret két részre osztó vonal megkülönböztet egy látható és egy a felszín alatt kibontakozó egységet.

Egy művel történő találkozáskor egy folyamat olyan stádiumát ismerheti meg a néző, mely vagy a művész által elképzelt alkotási folyamat „végső” fázisának minősül, vagy feltételezi még az alkotó részéről a mű közszemlére bocsátásának pillanatában a néző és a mű közötti „interakciót”, hogy a mű teljes értelmét elnyerje.

A most következő csoportos kiállítás leginkább az alkotási folyamathoz köthető impulzusokat fogalmaz meg, lehetőséget teremtve a „vonal”, felszín mögé tekinteni és felfedezni, megérteni e folyamat egyes stádiumait, megismerni olyan eszméket, alaptételeket, melyek alkotásra ösztönöznek, vagy kiindulási pontot nyújthatnak. A kiállítás tehát alkalmat teremt arra, hogy egymás mellett kibontakozzanak azok a különböző alkotói utak, melyek a kiállításon résztvevő művészeket vezérlik, azok a források, melyek őket inspirálják – és mivel mindenkinél máshová kerül a hangsúly, érdekes tárháza bontakozik ki az alkotói módszereknek.

Egy művész munkásságát nem egyetlen egy alkotási folyamat, nem egy technika, nem egy eszme határozza meg, ám léteznek egy munkásságon belül olyan jellegzetes, akár elméleti, akár gyakorlati-technikai „motívumok”, melyek megkülönböztetik az adott művészt kortársaitól, egyedivé teszik, megismételhetetlenné.A „merülési vonalak” többes-száma láthatatlan fonalakat jelöl: a fonalak mentén haladva kirajzolódhatnak előttünk azon eszmei és művészeti szférák határvonalai, melyben elmerülve a művész alapanyagot keres és talál, hogy aztán feltárja, láthatóvá tegye a mű által összefoglalt elemeket.

Nádler István alkotói hozzáállására jellemző az ellentétes oldalak összetalálkoztatása révén történő egységteremtés a művön belül, mely által a művész az ellentétek feloldására törekszik. A felismerés állapota, a transzcendens és földi terek találkozásának pillanata, egymáshoz való viszonyuk kibontakozása és „utóélete”, azaz a kész mű által képviselt gondolatiság rögzített formája olyan folyamatok kereszteződését tükrözi, melyek megértéséhez nyújt támpontot a kiállításon először bemutatásra kerülő film, Nádler alkotói „technikáját” elénk tárva.

Mulasics László esetében szó szerint rétegről rétegre járhatjuk végig a művek készítésének egyes fázisait. Metafizikus gondolatok anyagba öntése zajlik a felszí ;nen, ahogy a gondolatok absztrakt jelekké szilárdulnak a kihűlt viaszban. A geometrikus formákká stilizált növények, a kék-fehér majolika mozaikokra emlékeztető interferencia vonalak tág teret engednek a néző asszociációinak és a művek így nyerik el végső jelentésüket.

El Kazovszkij most bemutatásra kerülő installációja, illetve kötözött reliefképei által a művész Szépség iránti elérhetetlen vágyának manifesztumai öltenek formát szemünk előtt és bomlanak ki a térben. A művek bevezetik a nézőt Kazovszkij mitologikus szférájába, ahol a megtört szárnyú vándorállat számára az angyalok mint elérhetetlen bálványok trónolnak a felhők és ciprusok éles formái között.

Győrffy László művészetének egy olyan „gondolat-motívumát” ragadja meg a grafikáiból készült válogatás, amely rávilágít a művész képein belül elfoglalt „helyére, szerepére”, illetve a képekhez fűződő személyes viszonyára: Győrffy munkáin nem a „posztromantikus felfogású én” érvényesül, hanem egy „imitált alanyiság”, egy „reflektált személyesség”, amely elsősorban általános kultúrtörténeti forrásokból táplálkozik. Mintha vallomásokat látnánk, pedig épp ez a színlelt „alanyiság” az, ami olyan erőteljes hatással bír a nézőre – főként, ha kapcsolódó idézetekkel kerülnek napvilágra.

Szirtes János esetében a gesztus és indulat által generált alkotás megvalósulásának különböző lehetőségeit vizsgálhatjuk, miközben felfedezhetjük Rácmolnár Sándor improvizációs módszerét, Françoise Gilot mitológia és szimbólumok uralta képi világát, Martin C. Herbst harmadik dimenzióval kacérkodó folyamatait, illetve Herman Levente sajátos merülési technikáját.

A kilenc alkotó révén különleges „alkotási zónák” rajzolódnak ki, megismertetve velünk a kész műveket kísérő eszmék, impulzusok és technikák egészen különös egységeivel, így egészen komoly mélységeket elérve válik megfoghatóbbá az a robbanás-szerű érzés, vagy épp az a hosszú, kimért „építési folyamat”, mely a műveket teremti, életre kelti.