Metamorfózis

Az 1936-ban Budapesten született és harminc éve Németországban élő Lakner László nevét sokáig a pop art megjelenésével azonosították a magyar művészetben. Mint az un. Iparterv-csoport tagja (egy belvárosi tervezőintézetben rendezett nem hivatalos kiállításra utalva), lényegében a magyar neoavantgárd egyik központi alakja, akinek főiskolai mestere a nagyhatású festő, Bernáth Aurél volt.

A Bernáth-tanítványok kisebbfajta forradalmat csináltak a hatvanas években; részben elrugaszkodva mesterük stílusától, másrészt viszont a szakmai igényesség betartásával mesterük szellemében dolgoztak. Lakner esetében legalább ennyire fontosak voltak azok a régi és új mesterek, akiket maga választott szellemi vezérnek: Rembrandt, Goya, Ben Sahn, Francis Bacon, Robert Rauschenberg, hogy csak a legfontosabbakat említsük. Lakner tehát már igen korán élt a művészettörténeti idézeteknek a nyolcvanas években divatossá vált eszközeivel, hogy mondanivalóját kifejezze. A korai popos Lakner-festmények tematikája – eltérően az amerikai pop arttól – nem elsősorban a populáris témákra, sokkal inkább társadalmi-politikai kérdésekre koncentrált.

Ez az életmű-kiállítás rávilágít arra a tényre, hogy Lakner László zavarba ejtően sokféle műfajban dolgozott. A festészet mellett készített konceptuális műveket, objekteket, szobrot, sőt fotózott, könyvillusztrációkat, sokszorosított grafikát és plakátokat készített, és forgatott kísérleti filmeket is.

A hetvenes években festményei is bizonyos dokumentarista irányt vettek: a fotó felhasználásával megfestett, felnagyított levelezőlapok, igazolványok, számlák, múzeumi leírókartonok, filmkockák valamiképpen távolságtartó megjelenítése érdekelte. Gesammelte Dokumente-címmel ezekből rendezte első németországi kiállítását az aacheni Ludwig Múzeumban.

Csírájában tehát mindaz megtalálható a korai munkákban is, ami később fontossá vált számára: a festészet és a könyv, legyen az költészet vagy filozófia, avagy az érzékletesen megfestett informel felület és a betű szimbiózisa. Ennek a kettőnek az érzelmi töltése, minden emocionális alapnak ellentmondó intellektuális feszessége a nyolcvanas és kilencvenes évek Lakner-festményeinek legfontosabb művészi problémája. Lakner számára az írott szó és ennek tárgyi manifesztációja, a könyv, valamiféle mágikus erővel bír. Nem elégszik meg a könyvek megfestésével, hanem számos könyvobjektet, sőt bronzba öntött könyv-tornyot és könyv-baltát is készít (ez utóbbi ironikus utalás a kőbaltára, és leginkább afrikai törzsi jelképekre emlékeztet).

Meghatározó a viszonya az íráshoz is: híres és ismeretlen emberek aláírását, vers- és szótöredékeit egyaránt felhasználja. A nyolcvanas évek elején, New York-i tartózkodása alatt kezdi el festeni az Isa pur-képeket az első magyar nyelvemlék, a Halotti beszéd archaikus szavainak felhasználásával, és ide tartoznak a Celan-képek is, a Halálfúga számos variációban megfestett kezdő sorával (Schwarze Milch).

Lakner németországi életművében a formai kérdések mellett egy igazán fontos filozófiai problémát jár körül, és ez a művészet identitásának kérdése. Mint a kétféle kultúrában élő emberek, ő is folyamatosan rákérdez a festészet identitására, az általa kiválasztott példaképek identitására, és nem utolsó sorban a sajátjára.

A kiállítás anyagát a művész saját tulajdonában lévő művek mellett 16 magyar és 18 német köz- és magángyűjtemény kölcsönözte. A kiállítás alkalmából az életművet bemutató könyv jelenik meg.