Sziklaszirt peremén állok, feneketlen mélység a lábam alatt. Bár minden irányban pazar kilátás tárul az Atlanti-óceánból kiemelkedő vulkánsziget felett, egy másik időben létezett idegenre és egy távoli helyre gondolok.
Fél évszázaddal ezelőtt egy független nő csoportos buszos utazásra fizetett be a Szovjetunióba. Kazahsztán, Kirgizisztán és Tádzsikisztán felé naponta újabb városban álltak meg. A helyi piacon nem tudott betelni a hurmával, azzal a narancsvörös színű, mézédes és szilvaszerű gyümölccsel, mely akkoriban még ismeretlen volt Magyarországon. Egyszerre beléhasított a felismerés: lehet, hogy terhes? Hiába próbálta, akkor és onnan sehogy sem tudta elérni a szíve alatt növekvő magzat apját, így a teher egyedül az övé maradt.
Azóta a Szovjetunió és a nő is eltűnt már rég, de feltehetően azon az egyszervolt utazáson múlt, hogy itt állhatok a szakadék fölött.”
Feltornyozott atlaszok és útikönyvek közt, a kiállítótér tengelyében egy múltba irányított csillagászati távcső áll. Az egyik olajfestményen magányos nőalak szamárháton, karján kisdeddel a Pamír vagy talán Nanga Parbat szirtjei felé távolodik, míg az előtérben kortársak vidám csoportja fényképezkedik egy párizsi kapu alatt.
Kudász Emese budai műtermének magányából kimozdíthatatlanul, mégis folyton messzire vágyva töltötte életének utolsó 25 évét. Napló helyett, képzelt utazásai dátumozatlan akvarelljein egymásba folynak az évtizedek. Ha akarnánk, felismerhetnénk a képeken pihenőt tartó vándorokat, közöttük a belső magányt külsőre cserélő, világot járó fiát.
A Kanári-szigetcsoporthoz tartozó Lanzarote fekete strandja és a Tajik nemzeti park közé húzott egyenesen a Királyhágó (egykor Joliot-Curie) téri galéria épp félútra esik.
Anya és fia 50 év és 8000 km távolságból intenek egymás felé.