Soós Tamás munkásságát az állandó változás és a különféle kifejezésformák sajátos egymásmellettisége, egyidejűsége jellemzi. A reflektív gesztusfestészettől a tartalmi kiüresítés szélső határáig eljutó, mégis telített és személyes tereket létrehozó meditatív, monokróm festészeten át a művészettörténeti utalásokat és stílusidézeteket felvillantó, szellemes „kvázi-barokk” és manierista stílusmetaforákig, a mítosznélküliség alaphelyzetéből kiinduló, minden pátosztól mentes, frivolan és személytelenül dekoratív „Barokk Melankóliákig” terjed érdeklődése. Látszatra könnyen lép át az egyik alkotói korszakból a másikba, vagy az egyik formarendszerből a másikba, szellemesen és könnyedén mozog a maga által teremtett stílusmetaforák között.
Ahány új korszak, annyi újfajta válasz a stílus kérdésére; ahány új módszer, annyi különféle „kínálat” egy érvényes, személyes és reflektív új metafora megteremtésére. Soós számára, és ennyiben művészete tipikusan a posztmodern művészetszemléletet tükrözi, nincsenek tabuk és tiltások, sőt bizonyos értelemben nincsenek megfellebbezhetetlen ítéletek, előírások, kötelező érvényű értékkódexek. S nincsenek pontosan meghatározott, szigorúan kijelölt kutatási területek sem, hiszen maga a kutatás mint analitikus közelítés a művészet lehetséges formái felé, számára irreleváns.
Ő ugyanis nem kutat, nem feltérképez egy-egy területet, mert éppen a területek közötti szabad átjárás alapján dolgozik. Számára a művészet egy sajátos kultúrtörténeti, stílustörténeti passage, melyben a művész a nomád módjára szabadon vándorol, s helyfoglalásai, a szabad területeken történő ideiglenes letelepedései a határok relatív értékét, a kultúrtörténeti folyamatok nem evolúciós komplexitását, az értékrendszerek relativitását demonstrálják. Soós „használja” a különféle stílusmetaforákat, mégpedig nem formai értelemben, hanem a bennük megjelenített értékrendszerek, világszemléleti struktúrák beépítésének értelmében.
Művészetének szokatlan – és olykor sokakat zavarba ejtő – provokatív változékonysága, munkáinak formai, nyelvi változatossága nem a művész személyiségének szeszélyességéből fakad, hanem a mindenkori új, aktuális kérdések megfogalmazásának igényéből. Mindig egy adott intellektuális helyzet megfogalmazására törekszik, s ehhez használja fel a képi toposzok mögött meghúzódó jelentésrétegeket, mint analógiás példákat, illetve mint – nehezen verbalizálható – kulturális konnotációkat. Olyan vizuális tárgyakat teremt, melyek mintegy vizuális tényként, önmaguk formai, nyelvi megszervezettsége által, egy-egy helyzetet tárnak elénk és tudatosítanak. Az állandó szerepváltás igénye nem az univerzális analógiák felől, hanem az egyedi, érzéki tárgy szenzibilizáló, tudatosító hatása felől közelíthető meg.
A hetvenes években Soós Tamás pszeudó-strukturális problémákkal foglalkozott. De már ebben az időben is számos kontrollálatlan, improvizatív elem volt jelen festészetében, melyek egy új alkotói korszakot nyitottak. A szisztematikusan felfogott és vizsgált kalligrafikus festészetből indult ki, majd hamarosan szakított az analitikus szemlélettel és a szubjektív Én-képzetek stílusmetaforákban való megfogalmazására törekedett. Tiszta gesztusfestményeket alkotott, melyekben a rajzi minőségek egyre erősebbekké váltak. Közvetlenül az improvizatív-informel festésmód után néhány új kompozíciós mozzanatot és szimbolikus formát vezetett be, melyek a kultúrtörténetből származtak.
„Mitológia” – sorozatában az antik „Párisz az almával”-motívum és a keresztény „Keresztelő Szent János”-motívum úgy olvad össze, hogy mindkét értelmezést a művész Önmagára vetíti, s a kalligrafikus felületalakítás spontán, a pillanatnyi létállapot élményét kiíró jelentései „aktualizálják” és személyessé, individuálissá teszik az eredeti motívumot. Fölfedezte magának a „Hannibál-történet”-et, mely különböző attitűdök és morális, történelmi kérdésekre adott válaszok metaforája, és számos festményt, akvarellt készített e témakörben. Soós oeuvre-je e periódusában egy ilyen formában soha nem létezett kultúra piktoreszk képzeletvilága, ennek heroikus figuráival és gondolataival, dinamikus művészetével és színes képzeleti építészetével együtt.
Egy finom, komplex kolorizmus jelent meg festői világában éppúgy, mint egyfajta manierista dekadencia: hedonizmus és ornamentalizmus, melyek eltakarják a mély érzéseket és drámai gesztusokat a felület tudatos ornamentalizmusával. Rajzain és kisméretű festményein az ornamentalizmus még erősebbé vált, de az emocionálisan telített irodalmi témavilág, sokrétű jelentéseivel, szimbolikus utalásaival és művészettörténeti motívumaival a „kulturális metafora” megszemélyesítésén alapuló művészi totalitást fogalmazott meg. Ez az alkotói program lehetővé tette számára, hogy egy új identitás hiteles keresését manifesztálja.
Soós Tamás művészetét ebből a szempontból lehet igazán megítélni. Műveit, mint a művészi Én szabad önteremtésének esztétikai formáit, a teljesség-keresés szubjektív képeit fogjuk fel. Erre pedig csak az igazán hiteles, erős, belsőleg elrendezett művek késztetnek bennünket. Az 1985-ben festett „Caravaggio” újbarokkos naturalizmusával, ugyanakkor különös festőiségével fordulópontot jelentett Soós művészetében. Elindította a művészettörténeti utalásokat is felvillantó „kvázi-barokk” stílusmetaforákat.
A „heroikus tájkép” toposzát újrainterpretáló képeinek sorozata, a tudatosan halmozott „művi” mozzanatok teátrális hatásán keresztül, mintegy indirekt úton jutott el az igazán széles érzelmekig: az élet és művészet, sors és vállalás közös forrásáig. A közép-európai művészettörténetben oly meghatározó szerepet játszó barokk stílus felfokozott pátosza, emelkedettsége, teatralitása úgy épül be Soós képi világába, hogy magával hozta a „viharos időkre” utaló érzelmességet és szélsőségességet, miközben ironikusan vissza is vétetik a fenséget ostromló indulat, s minden viszonylagossá válik: a személyes értékelés és válogatás tárgyává.
(Részlet Hegyi Lóránd A metafórikus forma lehetőségei című tanulmányából)