A céltalannak tűnő stílus és az előadásmód Drozdik jellegzetes kritikai gyakorlatát érvényesíti. Egyben annak a kritikai festészetnek a visszatérését is mutatja, amelyet Drozdik az 1980-as évek első felében hozott létre a Biológiai metaforák és az Én és a művészettörténet című festménysorozataiban. Ezekből a több mint három évtizeddel ezelőtt készült, s korábban festményinstalláció formájában kiállított képekből, festménysorozatokból is szerepel ízelítőként pár kép a kiállításon.
Az újabb sorozatok folytatásai a nyolcvanas évekbelieknek, de azoktól konceptuálisan, filozófiai értelemben és festészeti technikában is eltérőek. Első látásra úgy tűnik, mintha a festmények összetett jelentésrétegeinek és festékrétegeinek a kialakításához a minimalista vagy a geometrikus absztrakt festészet stílusjegyeit használná hívószóként; beemeli, újrahasználva átalakítja, vagy éppen kritizálja azokat.
A nézőnek el kell töprengenie a törvényes renden és az önkényes művészi magatartáson. Honnan is megközelíthető, milyen szempontból értékelhető az a zavar, amelyet ezek a képegyüttesek és az azokhoz kapcsolódó kritikai gondolatok okoznak? Nem feltételeznénk Drozdik munkáiban a véletlent mint a művészt irányító helyzetet, pedig jelen van.
Az egyéni és az intézményi, a vélt és a konkrét, az elmélkedő, a meditatív, a bomlasztó és az építő hatások között mozog. Az ellentmondásokat és a duális gondolkodásból adódó (jó–rossz, valós–hamis, festészet– videó) előítéleteket lazítja és érvényteleníti. Negyvenéves művészi pályájának jellemző jegyei, egyéni látásmódja, szisztematikus vizsgálódási módszere, a különböző anyagok és médiumok közötti szabad átjárhatóság, a hagyományos és önkényesen választott anyagok közötti technikai és elméleti átjárás.
A Flux Galéria csaknem 300 négyzetméteren, földszinti és emeleti termeiben mutat be válogatást Drozdik Orsolya 2012 és 2015 között készült, festészeti és a festészetet a performansszal összekötő munkáiból.