Mozgásban

A kiállítás egy magát időről időre újra átformáló – a magyarországi kortárstánc életet a mai napig meghatározó – intézmény 1970-es évek végén kezdődő történetét idézi meg, akkori és mai szemmel is emblematikusnak ítélt előadások révén. Az e történetben megnyilvánuló folytonosság az intézményi megújulások sorozatának és Angelus Iván alapítói-vezetői szerepének köszönhetően hozzájárul mind a jelen, mind az elmúlt negyven év kulturális változásainak értelmezéséhez egy olyan művészeti ág produkcióin keresztül, amely egyrészt közösség alapú, másrészt amelyben az áthagyományozásra használt médium maga az emberi test. A kulturális élet peremvidékén egyensúlyozó intézmény negyven éves története – a meg nem valósult tervekkel kontrasztban – egyedi fényben láttatja a szocializmus utolsó évtizedének és a rendszerváltás utáni Magyarország kultúratámogatási közegét.

Magyarországon a 20. század eleji és a két világháború közötti klasszikus avantgárd korszak viszonylag élénk mozdulatművészeti életének továbbélését a hivatalos állami kultúrpolitika – az 1948. évet követően – tulajdonképpen ellehetetlenítette. Az ezt követő évtizedekben majdhogynem kizárólag a klasszikus balett és a színpadi művészetté emelt néptánc kaphatott bármiféle támogatást. A mozdulatművészeti hagyomány magánlakásokban, illetve „átnevezve” (esztétikus testképzés, művészi torna) maradhatott fenn elszigetelten. Az egyéni kifejezést hangsúlyozó, vagyis a klasszikus balettől nemcsak formakincsében, hanem szemléletmódjában is eltérő szabad tánc képviselői, Szentpál Olga, Dienes Valéria vagy Madzsar Alice műhelyszerű munkája és pedagógiai tevékenysége itthon szinte teljesen elfelejtődött.

Ebből adódóan az 1980 körül feléledő, a korszerű kifejezési és tánctechnikai formák iránt fogékony fiatal generáció elsősorban külföldön keresett inspirációt és ösztönzést, és bár gyakran indirekten, de elsősorban az amerikai modern és posztmodern tánchoz kötődött. A magyarországi új tánc mozgalom legelső megnyilvánulása az Angelus Iván és Kálmán Ferenc által 1979-ben indított Új Tánc Klub, majd az ebből kifejlődő Kreatív Mozgás Stúdió, mely utóbbi a mozgással és tánccal kapcsolatos kreativitás fejlesztését tűzte ki célul, minden szinten (műkedvelő és hivatásos) és egyben minden korosztály (gyerek, tinédzser, felnőtt) számára. A Kreatív Mozgás Stúdió szűkebb értelemben táncoktatással foglalkozott, de tevékenységét kiterjesztette a különböző művészeti ágak együttműködését ösztönző produkciók létrehozására és bemutatására, valamint nyilvános kulturális események (koncertek, előadások, kiállítások) szervezésére is. Angelus meghatározása szerint a „mozgásszínházra irányuló munkánk számos szélesebb körben is felhasználható eredménnyel jár, elsősorban a koncentrációs és kooperációs képességek fejlesztése és a felszabadult, autonóm, kreatív, mozgásos magatartás kialakításában.”

Az 1979-ben alapított Új Tánc Klub egyrészt mozgáskutatási műhelyként működött, másrészt a vasfüggönyön keresztül, a hivatalos csatornákon át nem jutó korszerű táncformákat volt hivatott megismertetni az érdeklődőkkel, filmvetítések, szakmai előadások, külföldi tapasztalatokról való beszámolók révén. Az alapítók nem vettek részt hivatásos táncművész képzésben: Angelus Iván színházi (Stúdió K), Kálmán Ferenc pantomimes (Domino Pantomim) múlt után fordult a táncművészet felé. Mivel szűkösnek érezték a korabeli hazai lehetőségeket a táncot korszerű színházi formaként elképzelő szemléletük közvetítéséhez, saját táncstúdiót nyitottak, amelyet gazdasági munkaközösségként működtettek. 1983-ban saját forrásból, OTP-hitelből és magánkölcsönből újítottak fel Újlipótvárosban egy alagsori régi tornatermet, mely Kreatív Mozgás Stúdió néven túlélte a rendszerváltást is, 1999-ben költözött, akkor már Budapest Táncművészeti Szakközépiskolaként az óbudai régi Goldberger textilgyárba, ahol – 2005 óta Budapest Kortárstánc Főiskolaként – ma is működik.

A nappali tagozatú, hivatásos táncosok képzését célul kitűző oktatás 1991-ben indult el Angelus Iván koncepciója alapján, azon a szakmai-pedagógiai bázison, mely a Stúdió addigi évtizednyi munkájából kikristályosodott. A folyton változó kulturális és oktatáspolitikai környezetben az intézmény is állandó megújulásra kényszerült: a nyolcvanas és kilencvenes éveket jellemző, több művészeti ágat is befogadó, szubkulturális és kísérleti kezdeményezéseket is becsatornázó, klubszerű programok helyét a kétezres évekre átvette a táncoktatás teljes palettája: alapfokú, középfokú, majd felsőfokú képzéseket kínálva. A Budapest Tánciskola – mely név alatt ma már mindezeket az intézményeket értjük – a saját eszközkészletüket kialakító művészeket képez, akik táncosként, táncpedagógusként, koreográfusként, társulatvezetőként külföldön vagy itthon szélesítik a kortárs táncművészetet művelő, alakító és tanító szakemberek körét.

A több mint négy évtized dokumentációs műfajokban, médium-felhasználásban is megnyilvánuló kreativitása egy sűrű, tárgyakat, szövegeket, bemutatási módokat kombináló „tanulmányi kiállítás”-jellegű bemutatóra ad lehetőséget. A belső teremsor, kronologikusan haladva – a rendelkezésre álló archívumi anyagok gazdagságát és a térbeli korlátokat is figyelembe véve – három fontos táncprodukció bemutatása köré szervezve bontja ki az intézmény történetének három különböző időszakát. Az 1982-es Tükrök, melyet sokan az első magyarországi független táncelőadásnak tartanak, az Új Tánc Klubban elindult mozgáskutatási műhelymunkára épült. A következő évben megnyílt Stúdióban meginduló rendszeres táncórák és külföldi vendégoktatók ismétlődő meghívásának nem rejtett célja a társulatépítés volt. Noha társulat nem jött létre, a külföldön és Magyarországon is többször előadott, 1987-ben bemutatott Rozmár-bál című szóló kapcsán szembetűnő az az egyre szélesebbre kiterjedő kapcsolati háló, melynek jóvoltából, a sokszor összművészeti produkcióban gondolkozó Angelus a kortárs művészeti eseményeknek és rendezvényeknek otthont adó szinte valamennyi fővárosi helyszínen megfordult, miközben televíziós, valamint film-, zene- és képzőművészeti együttműködésekben is részt vett.

A hivatásos iskola időszakának produkciói közül a közel három évtizeden keresztül, minden alkalommal azonos tér-idő-szerkezetben, de más mozdulatsorokkal színpadra vitt, először 1992-ben bemutatott Kilences szemlélteti az emberi testnek mint hordozó médiumnak a tudásátadásban játszott szerepét: a kilenc fénykörben mozgó táncosok egymásnak adják át az általuk kitalált mozdulatsorozatot. Itt színpadon láthatjuk azt a sajátos viszonyt, amely már a 80-as években meghatározta a Kreatív Mozgás Stúdió pedagógiai rendszerét és a Budapest Kortárstánc Főiskolán jelenleg is folyó munkának egyaránt alapvetése: a tanító és a tanítvány kölcsönösen tanulnak egymástól. A belső teremsor történeteit egy film- és videóválogatás, illetve a folyosói rész idővonala, és a meg nem valósult tervekből kirajzolódó „alternatív” intézménytörténet kíséri, egészíti ki.