2010 óta Imre Mariann művészetében fokozatosan ciklussá formálódott A mulandóság rögzítése projekt. Kiállításainak e visszatérő címadása nem egy konkrét kérdéskör szisztematikus feltárását jelöli, mint inkább egy időben és témában fokozatosan bővülő sorozat stációit vonja közös egységbe.
Az első ilyen jellegű alkotása egy miskolci járdába rögzített babakocsi nyomvonala volt, amit piros és kék fonalakkal rögzített még 2009-ben. Ezt követte a Függöny című tárlat, majd a 2010-es hímzett betonból készült karácsonyfadísz projekt; egy évvel később pedig ennek komplexebb megfogalmazása: egy padló felett lebegő, csupasz karácsonyfa, alatta a lehullott tűleveleket imitáló, hímzett „mezővel”.
2014-től aztán egymást követték a pontosított alcímmel megjelölt „Mulandóság rögzítése”-kiállítások, így például a Hárs illata (2016), a Szőnyeg és a Morzsák (2017) s végül Szentendrén a Lecsupaszítva (2018) alcímet viselő tárlat.
Imre Mariann nem éppen hétköznapi témákat feszeget. Inkább a természet misztérium jellegű, szimbolikus jelentéseket hordozó anyagait, vagy épp az ünnepek és tágabb értelemben a szakralitás jegyeit hordozó különös rekvizitumokat használ fel az emlékezet és az elmúlás metaforikus kifejezésére. Talán ezért is lehetséges, hogy a karácsony témája többször is felbukkan alkotásaiban.
Jelen kiállítás számára is ez az ünnep szolgáltatja a tágabb értelmezési síkot, melyet annak elmaradhatatlan kellékével, csillagszórókkal idéz meg a művész. Válaszott motívumait nap mint nap meggyújtva, a csillagszóró csonkokat véletlenszerű kompozíciókba terelve, vázlatfüzetekben rögzítette Imre. Bizonyos értelemben apró „vanitas”-képek az így megszülető lapok, melyek naplószerűen töltik ki a karácsony és a húsvét közötti időszakot.
A művész a megfoghatatlan megkötésére, a percek egymásra rakódó hordalékából kibukkanó „nem-hétköznapi” töredékek – a csillagszóró rövidre szabott élete, illata és füstje által a családi együttléteket és az ünnepi miliőt körül lengő emelkedett hangulat – megragadására törekszik. Alkotásait ugyanakkor olyan ellentétpárokkal is jellemezhetjük, melyek egymással párhuzamosan, egymásba simulva léteznek: fény és sötétség, pillanatnyiság és folytonosság, idő és időtlenség, mozgás és változatlanság, profán és spirituális, sebezhetőség és törhetetlen szilárdság.
Épp ezért munkamódszerét a fenti ellentétpárok egymásban csúsztatását lehetővé tevő meditatív, ha tetszik mániákus alkotásmód jellemzi, amely a repetíción, az egyes mozdulatsorok már-már notórius ismétlésén alapul. A művész munkái ebből a külső és belső világ között húzódó köztes létformából nyerik erejüket, innét kölcsönzik lebegő, súlytalan jellegüket, melyek fokozatosan a mélyben húz és önvizsgálatra késztet.