Imre Mariann mindennapi, de mégis különös, szimbolikus összhatást hordozó – gyakran a szakralitás jegyeit is magukon viselő – „rekvizitumokat” használ fel műveiben. Célja rendszerint az emlékezet és az elmúlás gondolatkörének metaforikus, misztérium-jellegű megidézése. Talán ezért sem meglepő, hogy a keresztény mártíromság, a szentek legendái, vagy éppen az egyes vallási ünnepek gondolatköre többször is visszatért már alkotásaiban.
Az elmúlt évek apró tárgyakból és nüansznyi részletekből építkező, naplószerű világokba kalauzoló kiállításaival ellentétben A Mulandóság rögzítése: Test-lélek című tárlata némiképp más dramaturgiát követ. A most bemutatásra kerülő alkotások nem az egymásba fonódó hétköznapok puha, láthatatlan rutinjának lineáris időbeliségére épülnek, inkább a vég és a végbe rejlő kezdet lehetősége, azaz a visszatérés szakrális élménye jelenti a „leitmotív”-ot új művei esetében. Nem memoár-jellegűek ezek az alkotások, s nem is egymásba fűződő öltések sorozata. Az elmúlás finom, lassú és puha átmenetekkel teljes megidézése helyett, most a körforgás eszközével tesz kísérletet a mulandóságban rejlő újjászületés megidézésére a művész.
A Szikrában bemutatott két térinstalláció közül az első, a már korábbról is ismert Szent Cecílila (1996), mely Stefano Maderno azonos című márványszobrának (1599, Róma, S. Cecilia in Trastevere) újraértelmezése. Ez a mű, a jelenleg a Magyar Nemzeti Galéria–Szépművészeti Múzeum gyűjteményben található, azonos című alkotás előzménye, mely az első nyilvános bemutató során sajnálatos módon megsérült. „Az installáció … egy »kihímzett«, beton padlószobor, amely egyesíti a járófelületbe süllyesztett sírkőlap, egy fűvel, növényekkel borított sírdomb és egy szőnyeg »tulajdonságait«, »funkcióit«. A felületén szétterülő mintázat organikus ornamentikát másol: a szétindázó zöld szárakról levelek hajtanak.” – írja, a halál és az újjászületés gondolatkörét is megidézve a darabról Százados László művészettörténész. [1]
A sérülés, a lábon és a nyakon látható törések ugyanakkor új jelentésréteggel egészítik ki az alkotást. Leginkább a pusztulásból való visszatéréssel, a feltámadás karakterével, hisz Szent Cecília figurája a megtörtség (karddal próbálták lefejezni, de kivégzése sikertelen volt, s a hóhér sebesülten magára hagyta a szentet) és a makulátlanság (a szent szűzként halt mártírhalált, s az 1559-ben felnyitott sírban testét teljesen épségben találták meg, miközben a nyughely liliom és rózsa illatát árasztotta) kettősségének jegyeit is magán hordozza a legendáriumokban.
A Szent Ceciliához hasonlóan, a másik térinstallációhoz is klasszikus alkotás szolgáltatja a kiindulópontot, amely Subiaco-ban, a Szent Benedek barlangja fölé emelt kolostor altemplomában található. A Krisztus keresztre feszítését ábrázoló falkép egyik mellékcsoportja Szűz Mária keresztfa mellett átélt fájdalmát mutatja. A fájdalomtól összeomló anyát a freskón hét alak övezi a 14. századi sienai iskola jól ismert lírai hangnemében megfestve.
Az ábrázolásból Imre Mariann kimetszette és némileg átfogalmazta a Mater Dolorosa jelenetet: Két motívumot, a fájdalmas szűz, valamint az őt tartó kezeket kiemelte a kompozícióból, s a redukált képi elemekből egy térinstallációt hozott létre. A kiragadás mellett, ugyanakkor át is értelmezte az eredeti ábrázolást. Mária központi figuráját egy hímzett tüll kendőre cserélte, melyre saját hajából magzati ultrahang képét hímezte.
A Szent Cecíliához hasonlóan a visszatérés motívuma, valamint misztériuma kap hangsúlyos szerepet ebben az installációban is. S nem csupán a Stabat Mater eszmekörében már amúgy is jelen lévő feltámadás gondolatában: „Ha majd el kell mennem innen, / engedj győzelemre mennem / anyád által, Krisztusom! / És ha testem meghal, adjad / hogy lelkem dicsőn fogadja / a pálmás paradicsom!” [2] Hanem a Mária figuráját a magzat képét hordozó tüllre cserélő szándékban is, mely inkább az élet körforgásának konkrétabb, az anyaság szerepének pedig közvetlenebb megidézését eredményezi.
A két installáció mellett több grafikai munka – rajz és akvarell – szerepel még az új tárlat anyagában. A kiállított ceruzarajzok egyarán a Test címet viselik. A lapokon szereplő összeszáradt növények (kaktusz, cékla, okra) az elmúlás finom érzéki naturális megidézései, melyek tükrében még érzékibb és mélyebb esztétikai és filozófiai tapasztalatként tárul elénk a térinstallációkban megidézett visszatérés gondolata és lágy misztériuma.
[1] https://mng.hu/mutargyak/36506/
[2] Jacopo da Todi: Stabat Mater… (ford.: Babits Mihály). In: Babits Mihály kisebb műfordításai. Szerk.: Belia György, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1981.