A kiállításon válogatás látható Fehér László 1980-as években készült festményeiből. Fehér festészetének egyik meghatározó korszaka az 1980-as évek, amikor a személyes emlékezet, a kollektív történeti tapasztalat, valamint egyes festmények esetében fotografikus képi források sajátos festői nyelvvé formálódnak. A gyakran elmosódó, áttetsző alakok a múlt és az emlékezés képeinek töredékességére reflektálnak. Az ebben az időszakban készült kompozíciók egyszerre idézik meg a személyes emlékezés intim terét és a történelem kollektív tapasztalatát.
„Fehér képei kiemelnek bennünket a valóságból, ám mégsem engednek elmenekülni belőle. Nem a valóság realitása az, ami Fehért érdekli, hanem sokkal inkább annak irrealitása. Ez az ő világa, az ő világlátása, amelyet számunkra ábrázol, az ő „WORLDMAKING”-je (világalkotása), az ő valóságértelmezése, ahogy azt nekünk Nelson Goodman mint sokkal inkább megfelelő módot bemutatja. Minden ember maga alkotja meg a saját világát. Fehér képi szimbólumai építőelemek, amelyekből világát összerakja. Mi átéljük ezeket és látjuk bennük az áttetsző alakokat. Készek vagyunk arra, hogy azonosuljunk velük, miután testetlenített struktúrájukban megdöbbenéssel felismertük őket.
Ez az azonosulás azonban csak akkor lehetséges, ha aktivizáljuk saját emlékeinket és ha ezek tudatosítják bennünk, hogy a Fehér László emlékképeivel való azonosulás csak saját emlékképeink, saját tudatosított múltunk által válik lehetővé. Magunkba szállásunk e pillanataiban tapasztaljuk meg Fehér képtárgyainak a történelembe messze visszanyúló jelképi erejét. Egy csapásra átéljük a pillanat csendjét, mely szívünkbe tér, amikor messzetűnt időnket újra megtaláljuk. Körülölel bennünket és tudatosítja bennünk létünk utolsó, alapvető kérdéseit. Ez Fehér László festő fontos és képileg megformált üzenete.”
Részlet Wilfried Skreiner: Az eltűnt idő nyomában. Gondolatok Fehér László képi világához című esszéjéből (Zwickl András ford.)