A kabinetkiállítás Antoni Tàpiesnek, a 20. század második fele egyik meghatározó spanyol-katalán képzőművészének grafikai műveiből mutat be válogatást. A művésztől huszonhárom alkotást láthat a közönség, melyek nagy része egy magyarországi magángyűjtemény jóvoltából szerepel a tárlaton. Az anyagot a Szépművészeti Múzeum gyűjteményeiből válogatott négy mű egészíti ki.
Antoni Tàpies (1923–2012) sokoldalú művész volt: alkotói pályája során nemcsak festményeket, szobrokat, kerámiákat, grafikai nyomatokat és könyvillusztrációkat készített, képzőművészeti munkássága mellett elméleti írások szerzőjeként is jelentős hírnévre tett szert.
Antoni Tàpies pályája legelején elsősorban a szürrealizmus iránt mutatott érdeklődést, majd az 1950-es évek elején az absztrakció felé fordult, amelyet szimbolikus tartalommal telített. Bár művei rokoníthatók az ebben az időszakban teret nyerő informellel, a katalán művész sajátságosan egyedi művészeti stílust hozott létre, amelyben hangsúlyos képépítő szerepet kaptak a hétköznapi tárgyak és az efemernek tekintett anyagok. Tàpies olyasfajta kifejezésmódok után kutatott, amelyek túllépnek az absztrakcióval való látszólagos kapcsolaton. A festmény hagyományos felületét megbontva homokot, márványport, földet, gipszet, szalmát és különféle ipari anyagokat épített a képeibe. A vászon így vastag, repedezett, falra emlékeztető struktúrává alakult. A felületre karcolásokat, bevágásokat, lenyomatokat és jeleket vitt fel, amelyek az idő múlását és az emberi jelenlét nyomait jelképezik.
Tàpies az alkotásaival arra törekedett, hogy harmonikus viszonyt hozzon létre a konkrét és az absztrakt művészet között, és univerzális, mindenki számára befogadható üzenetet fogalmazzon meg. Olyan kifejezésmódra törekedett, amely túlmutat a szem által értelmezhető valóságon – azt kereste, kutatta, mi hozhat minket közelebb a lét megtapasztalásához, a belülről fakadó érzések birodalmához. Művei a nézőt egy mélyről fakadó, ősi, spirituális tapasztalat megszerzésére, a valóság kontemplatív megélésére sarkallják és arra ösztönzik, hogy elgondolkodjon a művészet lényegéről. A keleti filozófiák inspirációs forrásként, szellemi iránytűként szolgáltak számára. Az alkotófolyamatban fontosnak tartotta a spontán, koncentrált gesztust: a zen művészet egyik fontos sajátosságát, az egyszerűséget és azt, hogy a művész meditatív állapotban egyetlen, javítás nélküli mozdulattal hozza létre a művet.
Grafikai munkássága életművének egyik legfontosabb, ugyanakkor kevéssé hangsúlyozott területe. Bár elsősorban festészetéről és monumentális anyagképeiről ismert, a sokszorosító grafika és a művészkönyv hasonlóan lényeges szerepet játszott művészi gondolkodásában. Grafikái festészetével párhuzamosan fejlődő, önálló alkotások, amelyekben ugyanazok a motívumok, szimbólumok és filozófiai kérdésfelvetések jelennek meg, mint a vásznain. A grafikai eljárások anyagszerűsége és fizikai jellege különösen vonzotta. A rézlemezt nem hagyományos, precíz metszőfelületként kezelte, hanem ugyanazzal az agresszív, kísérletező attitűddel dolgozott rajta, mint a vásznain: karcolta, maratta, lyukasztotta, deformálta. Saját szavaival élve a sav vagy a karcolás számára az anyag „megtámadásának” eszköze volt. A grafikai technikák ezért nem mint reprodukciós eljárások érdekelték, hanem az anyaggal való közvetlen fizikai kapcsolat lehetőségeiként.