Művészeti krónikák

Natalia Nikitin szenvedélyesen dokumentáló archivista, akinek fotóin városi és belső terek, különös művészeti helyszínek egyaránt megjelennek.

Diavetítés formájában mutatja be szokatlan, eredetileg nem kiállitóhelynek szánt építményekről készített sorozatát, amelyben elhagyott ipari csarnokok, templomok és zsinagógák is szerepelnek. A hagyományosan múzeumi aurával rendelkező terek mellett elsősorban a kortárs művészet fórumaivá válnak, ahol gyakran hely és mű szimbiózisa jön létre. Nikitin fotóival éppen ezt a kölcsönhatást vizsgálja.

Személyes létének helyszínei azok a városok – Moszkva, Berlin és Köln, amelyeknek dinamikusan változó hétköznapjait, helyszíneit fotósorozatokon mutatja be. Szülővárosában, Moszkvában olyan sebességgel történnek átalakitások, hogy a változások úgyszólván a szemünk láttára mennek végbe. A hivalkodó posztmodern épitészet átitatódik a sztálini időszak monumentális építészetével. Háznagyságú reklámok szegélyezik Európa legnagyobb metropoliszának autóútjait, ahol megfelelő mennyiségű pénzzel még a Kreml bejárata előtt is hatalmas reklámfelülethez lehet jutni.

Nikitin számára, aki az óriási, kaotikus szovjet fővárosban született, ismerős Berlin nagysága, építészetében a harmónia hiánya, az utcai táj sokfélesége, gyorsasága és a szentimentalitás hiánya. Köln, amelyben első pillantásra a két fővárossal kevés közös dolog van, mégis hasonlít hozzájuk urbanitása, modernitása és a „történelmi jelen“-ben való alámerülés érzése miatt.

Szintén fotó-sorozat ramallah-i látogatásának eredménye, amelyről igy ir: „Ezt a helyet csak tv-tudósitásokból ismertem. Arafat a médiában mindenütt jelenlevőnek tűnt, különösen az általa képviselt palesztin népesség számával, kulturális relevanciájával és gazdasági jelentőségével összehasonlítva. Muqata’át – ramallah-i hivatalos rezidenciáját – mindig tautologikus módon ábrázolták: kis helyiségként, az előtte tolongó újságírók csapataival, s fegyvereiket lóbáló dühös férfiak sokaságával. Amikor ezt a helyet először láttam – Arafat még életben volt -, meglepett békés atmoszférája, s hogy képzőművészeti installáció benyomását keltette. A külső tér pedig a tv-kamera klausztrofóbiás tekintetete által közvetített átlagos média-tudósításoktól teljesen eltérőnek mutatkozott.“