A kiállítás címe sokatmondó, nem pusztán az új festmények témaválasztására, de Csató művészeti magatartására is utal. A memóriamatrac kicsit olyan, mint maga a művészlét. Éjjel összefonódik a rajta fekvővel és azzal eggyé válik, de reggel újra önmaga lesz. Úgy kell őt minden este magunkra emlékeztetni, mint ahogy a művésznek kell a műtermében minden nap, minden egyes művel és műben újra értelmeznie művészetét, saját magát.
Csató legújabb kiállításának anyaga az alkotó privát helyszíneit veszi sorra. A képek egy képzelt lakásbelsővé alakítják a galéria tereit, és ahogy a művésztől már megszoktuk, tudatosan játszik rá a terek és a formák ambivalenciájára. A nappali, a háló és a kerti parti helyszíne közti határok néhol élesek, máshol elmosódni látszanak, a kollázsszerű enteriőrökben szürreálisan meseszerű, organikus formák csatlakoznak majd távolodnak el egymástól.
Csató festményei a figurális és az absztrakt határán oszcilláló sajátos emlékezések, amelyek megkövetelik a nézőtől, hogy folytonosan újra definiálja a tekintetét, valamint saját befogadói attitűdjét. Képeinek izgalmát alapvetően az adja, hogy elhiteti, ismerős az, amit látunk, majd minél tovább nézzük ezeket a műveket, annál inkább bizonytalanabbá válunk a saját tudásunkat illetően.
Csató emblematikus biomorf, amőbaszerű formái az egyik pillanatban egymás melletti absztrakt foltokként értelmeződnek, majd hirtelen valódi, létező lényekként látjuk őket, amelyek egy sajátos történet szereplőiként vonulnak fel a vásznon. Az értelmezés attól függ, hogy éppen hogyan sikerül belaknunk a saját memóriamatracunkat.