Nappal munka, éjjel szabadidő

Hogyan képzelhető el – a hétköznapjainkat alkotó – munka és a szabadidő végtelen váltakozásának megszakítása? Azonosíthatjuk a „szökésvonal”-akat a napi létünkbe látszólag beágyazott, megszakíthatatlan körforgással? És végül: elkerülhetjük valóban a – Walter Benjamin által javasolt kifejezéssel – „tapasztalat elértéktelenedésé”-t, amit a modernitás idézett elő?

Az elszegényedett hétköznap megélésének tapasztalatára talán a kortárs művészeti gyakorlatok nyújthatnak ellenszert, azáltal, hogy megszakítják munka és szabadidö folyamát és megtörik az uralkodó látásmódok rendszerét.

A hétköznapi lét egyszerre a banalitás és az elmélyültség, valódi és hiteltelen tereként olyan lappangó lehetőségeket, sponteneitást és szabad mozgást testesít meg, amit a művészet a hétköznapinak – épp kettős dimenziójából eredően – segíthet megvalósítani.

A kisajátítás játékos és szubverziv módjainak döntő fontosságát – Michel de Certeau-val együtt – felismerhetjük, amelyek viszont nem szükségszerűen teljesen új rendszert segítenek elő, hanem sokkal inkább a már meglévők használatát és új életmódokat.

A játékos kisajátítás taktikáját alkalmazta a legtöbb művész a kiállításon látható műveiben, olyan eszközként, amely a hétköznapi tapasztalatot tükrözi s egyúttal fel is függeszti. Így a művészet saját testünket és viselkedési szokásainkat elidegenítő torzító tükörként funkcionál, reflexiós térré válik, olyan területté, ahol új kapcsolati közeget próbálhatunk ki és vizsgálhatunk.

Más, a kiállításon részt vevő művészek viszont a művészet platformjának használatát olyan zónaként választották, ahol a mindennapok látens konfliktusait és a velük járó ellentmondásokat deríthetik fel. A lét mélyen gyökerező ellentmondásai a feloldásukra irányuló kísérletben mutatkoznak meg.

S ami nyilvánvalóvá válik, hogy a hétköznap általános gyakorlata vagy – pontosabbá téve – újraformálása nem a megszokott „művészet=élet” vagy „művészet+élet” képlet, hanem sokkal inkább az élet művészete.