Feltételezzük, hogy a táj mint a gondolkodás tárgya megfeleltethető egy különös akaratnak, az emlékezésre irányuló akaratnak. Ez esetben a táj egy olyan eseményhorizont színtere, mely az életnarratíva köré építve olyan fogalom, mely alkalmas rá, hogy kifejezze az emlékezet vagy megemlékezés egyéni modusait. Az emlékezést megelőző logikai elem az elmúlás, melyet olyan negatív affektusok genealógiájában helyet kapó érzelmek jellemeznek mint a hiány, az üresség, a rezignáltság, melyek a kiállításra készült új festői reflexiókat (Baranyai Levente, Ötvös Zoltán) is átesztetizálják.
Ötvös Zoltán tengerparti festményeinek imaginárius képisége – mely mégiscsak reprezentál valamiféle valóságot-, elhagy minden tudati működést zavaró mellékzöngét, és a színvariánsok pszichológiai hatóerejére összpontosít. Az élő szervezetként felfogott táj horizontális szervezőeleme a vízszint felett magasodó sziget domborzata, elmáló, lekerekített sziklafal. A kihagyásos szintaktikájú Ötvös-tájképek ellenpólusai a nagyvárosi szcenáriót szürke színárgyalatú, a totális megragadására irányuló monumentális igényű Baranyai-vásznak, melyek az utolsó utazás eseményértékével töltik fel a felületi matériát.
Konkoly Gyula Monet-átíratú Giverny-képe az originalitás és a zseni mibenlétének problémáját vetíti rá a tavirózsa parafrázisra, a klasszikus festészeti hagyomány brandé minősített alkotásainak auráját megidézve. Nemere Réka Ablak-sorozatának kiválaszott képe az urbánus-természeti, konstruktív-organikus, élő-élettelen fogalmi pólusai között mozog.