Henri Poincaré: Munkájában a geométer ugyanolyan nagy és ugyanolyan természetű gyönyörre lel, mint a művész.
Károlyi Zsigmond geometrikus festményeinek sora egy több évtizedes gyakorlat szintézise. Az összegzés platformja és az összegzés érvei egyfajta ortodoxián, festészet elméleti fundamentalizmuson nyugszanak s válnak egyszersmind stiláris keretekké, karakteres formává.
A szinte kizárólag négyzetes formátumú, kiegyensúlyozott arányú táblákat egy sajátos, immanens szerialitás, formateremtő gesztus csatolja egymáshoz; ki- és áthajtás, be- és lehajtás, tükrözés variálja-permutálja a szabályosnak szánt és tételezett (de végeredményben rezzenően személyes) síkokat. Négyzet feleződik, háromszög tükröződik.
A hideg-meleg, távolító-közelítő szín párok kemény feszültségben vagy a komplementerek békítő egyensúlyával sorolódnak, s a képeken megnyilatkozik valamiféle, szigorúbbnak tetsző, egyszersmind önironikus, távolról, de talán nem is önkéntelenül a Bauhausra utaló, kvázi-pedagógiai „dogmatika” is.
Két síkbeli alakzat egybevágó, ha van a síknak egybevágósága, amely egyiket a másikba viszi. Egybevágóságnak nevezzük a síknak önmagára való távolságtartó leképezését. Károlyi nem tart távolságot, bár igyekszik. Hol akar, hol nem…
A keleti és nyugati avantgarde nagy és magasztos közösségi eszméi elfoszlottak – így a geometrikus tendenciák is -, és a konceptes-magányos napló-vezetés alulemelkedettségébe oldódtak. Leszűkült az idea, miközben kitágult a tér, elfoszlott a konvenció és a doktrinerség a művészettörténeti szabadság fuvalmának szelétől, s lett privát geometria; kézenfekvő szín és szembeszökő gondolat.
Paul Valéry: Elegancia – a bőség minimuma. Sejtetni a bőséget, de csak a kifejezés minimumával.
Hajdu István