Az Einspach & Czapolai Fine Art legújabb, New York, 1991 című kiállítása Soós Tamás képzőművész korszakos amerikai utazásának emlékeihez kapcsolódó, eddig ismeretlen alkotásait mutatja be. A 80-as évek gazdag utazási tapasztalatait és a „Nyugat” vizuális, művészeti, lépték- és életérzésbeli tapasztalatait Soós Tamás a svájci Boswilban gyarapította, ahol több hónapig dolgozott, és itt mutatta be első múzeumi kiállítását az Aargauer Kunsthausban. Ezt követően a kanadai Torontóba utazott tovább, ahol a torontói Art Gallery of Ontario csoportos magyar kiállításán is bemutatkozott. Az „óceánon átkelés” és a felhőtlen szabadság megélésének tapasztalatát 1991 utolsó hónapjaiban egy tíznapos New York-i utazás zárta. A metropolisz(ok) vizuális és (multi)kulturális sokszínűsége, építészete, nagyságrendje és ismeretlen ismerőssége rendkívüli hatást tett rá. New York-i utazásának benyomásait Zenit kamerájának fekete-fehér és színes filmtekercsein mintegy vizuális memorandumokként rögzítette. Amerikai útjáról hazatérve azonnal előhívatta az analóg filmeket, majd a személyes élményeket megörökítő felvételeket nem fotóalbumokba rendezte, hanem az utazás reminiszcenciáit feldolgozó művek sorozatává formálta.
Soós előszeretettel dolgozik fotográfiákkal, amelyek nála sosem a médium adta lehetőségek professzionális kiaknázását célozzák, sokkal inkább vizuális benyomásokat rögzítő analóg felvételek, vagy olyan, a ’80-as évek eleje óta készülő és évtizedek óta halmozódó polaroid képek, amelyeket ő maga „véletlen festményekként” definiál. Az 1991-es utazás emlékeit megörökítő New York-i utcaképek, szelfik, épület- és kirakatfotók így egy 33 darabból álló sorozat kompozíciós origójaként váltak egy műcsoport részeivé. Az egyes fotókat körülölelő (és azokat mintegy hordozó) megfestett kartonpapír-kivágatok „barkácsesztétikája” pedig fesztelen könnyedséggel és egyfajta kelet-európai hangulattal is áthatja a kompozíciókat. Az egymáshoz illesztett önálló fotók és a festett kartonpapír-kivágatok formailag egymásra hangolt, strukturálisan összecsengő duális kompozíciók benyomását keltik.
Ezt a viszonyt a művész kompozícióról kompozícióra haladva finom egyensúlyban tartja, így sohasem támad az a benyomásunk, hogy a csillogó metropolisz pillanatképeit megidéző felvételek többek vagy magasztosabbak lennének az azokat körülvevő „olcsó”, szinte efemer anyagból megalkotott strukturális körítéseknél. A felvillanó életképek olyan „képek a képekben”, amelyek a művész emlékfoszlányainak dokumentumaiként elevenednek meg az absztrakt (kép) terekben. A többnyire geometrikus formájú és szögletes élekkel határolt kivágatokon itt-ott még feltűnnek a ’80-as évek végi, posztmodern magyar művészet sajátosan absztrakt világának neo-geo szellemét megidéző motívumok, míg a műegyüttes két utolsó darabja (New York 32, New York 33) formákra redukált szüzséként zárja a sorozatot. A fotó nélküli kompozíciók egymásra ragasztott és megfestett kartonkivágatainak rétegződései pedig már a harmadik dimenzió irányába törekedve, szinte térbeli plasztikussággal formálnak meg egy New York-i felhőkarcolót (New York, 33) és egy íves és szögletes formákat fuzionáló designtárgyat (New York, 32).
A 33 darabból álló sorozat mellett a művész két olyan új, nagyméretű táblaképét is láthatjuk a kiállítótérben, amely 1991-es New York-i utazásának reminiszcenciáit idézi fel. Ezeknek két korai kompozíció — egy kirakatüveg tükröződésébe fotózott szelfi és egy városképként készült analóg fotó — adta az alapját, amelyet a művész felnagyított, giclée-ként kinyomtatott, majd egy újabb (kép)réteggel felülfestett. Az új táblaképek esetében aztán „megfordult” a kompozíciók rétegződésének a sorrendje: ezúttal már nem a festett alapok hordozzák a fényképeket, hanem a (felnagyított és) kinyomtatott felvételek váltak a festett képsíkok alapjaivá. A megfestett munkákon pedig már feltűnnek Soós Tamás oly jól ismert „barokk melancholia” alakzatai, az életműnek a ’80-as évektől mindmáig ikonikus formái.
Zsikla Mónika