Annak előnyös, vagy épp ellenkezőleg, rejtett tulajdonságait kell felszínre hoznia? Amennyiben a szándék nem csupán a külső jegyek alapján történő hű ábrázolás, akkor milyen igazságot lehet vagy kell egy fotónak tartalmaznia?
Egy portrét szemlélve megpróbáljuk kitalálni, kiolvasni belőle az adott személy tulajdonságait, személyiségjegyeit. Ezek nem feltétlenül valós tulajdonságok, sokszor csak a mi interpretációnk szüleményei. Duchampnak a művészet percepciójáról szóló elméletéhez hasonlóan a fotó befogadását is saját emlékképeink determinálják. Egy-egy arckép képzeletvilágunk visszatükrözodésévé válik, szubjektív jegyekkel bővül.
Przemek Dzienis portréit szemlélve felmerül, hogy vajon hozzánk hasonló személyeket látunk-e? Az arcokra tekintve egyfajta félelem, irritáció érzése uralkodhat el rajtunk. A képekről visszatekintő alakok furcsán néznek, egyfajta vadság tükröződik tekintetükben, arckifejezésük idegen és már-már taszító.
Az amerikai fotóművész Diane Arbust juttatja eszembe, aki az utcán elhaladó emberekben elsősorban valami furcsaságot, hibát keresett. Arbushoz hasonlóan Dzienis is olyasvalamit tár fel, amit legtöbbször álarcunk mögé rejtünk.
Ilyen formában legfeljebb a tudatalattinkban, álmainkban jelennek meg embertársaink. A sötét és hideg háttér, a monokróm kompozíció rideg színvilága még inkább erősíti az idegenség és agresszivitás érzését.
Az arcok nagy hatást gyakorolnak képzeletünkre, nosztalgikus, ugyanakkor félelmetes érzéseket hívnak elő bennünk. A számítógépes retusálás lehetőségeit a művész mértékkel használja, valós vagy képzelt személyiségjegyeket hangsúlyoz ki alanyainál.
Lerántja róluk a maszkot, és új személyiséggel ruházza fel szereplőit. Dzienis egy reklámokkal elhalmozott, sikerorientált kultúrában nőtt fel, mindazonáltal munkáin keresztül érzékenyen, szuggesztív módon ábrázolja a körülöttünk lévő világot. Felszínre hozza a bánat, elveszettség, agresszió és szenvedés jeleit.
Grzegorz Przyborek