A városok, környezetek nagyon fontosak ebben az esetben : megadják azt a történelmi vagy szociológiai keretet, amiben a bemutatásra kerülő alakok személyes bemutatása mellett általánosabban is szól a környezetükről, a két városról.
A kihalt városszéli fotósorozatok, átmeneti terek és változó identitású helyek bemutatása után kezdtem foglalkozni a bennük lakókkal, így kezdett realizálódni a forma : videók és fotósorozatok, tárgyakkal kiegészített installációk. Mivel az első ötlet a pongyolákkal, házikabátokkal és az első portrék nőkhőz kapcsolódtak, közben egyre jobban körvonalazódott, hogy nőkről szeretnék kizárólag ebben a munkában beszélni.
Nem hiszem, hogy különösebben kellene feminista szövegeket illusztrálni – ha lenne is utalás rá, ezek az emberek nem provokatőrök, nem forradalmárok, akik valamiért vagy valami ellen küzdenek, vagy ha igen, legfeljebb saját magukkal, hogy sorsukon változtasssnak. De nagyon befolyásolja őket, hogy hol és mikor élnek, mi a rendelkezésükre álló tér : ekörül forog mindegyik mű, miközben egyszerűen beszélnek az életükről a kettévágott Berlinben (Gudrun), megmutatják intim közegüket (Sophie Müller arcképe) vagy mesélnek Budapestre költözésükről, hogy hogyan fogadta be őket a város, milyen képeket kapcsolnak kedvenc helyeikhez (Edit képei).
A kiállítás még az előtérben kezdődik. Némileg kapcsolódva a második részhez, ahol a BTM történeti kiállítására is becsempésztem munkákat, itt a képtár néhány műtárgyát cseréltem ki ideiglenesen egy fotósorozatra. Az Oratórium elötti részen Barcsay Jenő Asszonyok című nagyméretű szénrajzával szemben felállítottam a magam nősorát : az Álmodozás (2010-11) című fotósorozatban, ahogy Barcsaynál is, nem beazonosítható, konkrét személyeket látunk. Az ő monumentális, lendületes formavilágú sorával párhuzamosan sorakoztatom fel az én nőalakjaimat, akik várakoznak a nagyvárosi nyüzsgésről tudomást sem véve, elgondolkozva.
A portrékat többnyire Berlin közterein készítettem. Ami engem érdekelt, az nem akkor „elkapni“ a szereplőnőket kamerámmal, amikor „felvértezve“ lépnek a külvilág elé – céltudatosan munkába igyekeznek, az iskola előtt várják a gyereküket, vagy hétvégén kiöltözötten korzóznak. Azokat a pillanatokat szerettem volna elkapni, amikor teljesen magukénak érezve a publikus teret, nem véve tudomásul a társadalmi elvárásoknak, szokásoknak és kötelezettségeknek használják azt. Amelyekben az intimitás pillanatokra felülkerekedni látszik a város objektivitásán.
A mai városokban az ember kétféle tevékenységre van kárhoztatva: vagy aktivizálja magát, felkerekedik, használja a funkcionális közlekedési útvonalakat, amelyek biztonságosak, viszont zártak és kanalizáltak vagy pedig bezárkózik a privát szférájába, otthon.
Olyan ritkán van az az érzésem, hogy nem idegenként, „harctérként“ tekintünk közvetlen lakókörnyezetünkre, a városra, ahol élünk, hanem elengedjük magunkat benne, saját területként éljük meg. Ahol akár háziruhában is mutatkozunk, vagy úgy viselkedünk, mintha a lakásunk négy fala között lennénk ; mint amikor leszaladunk a boltba a sarokra valamiért pizsamára vett kabátban, kutyasétáltatáskor, a házak gangján, az ablakon kihajolva, beszélgetve egy járókelővel, vagy a sarki kávéházban ébredezve; a legnagyobb természetességgel és otthonos érzésekkel.
A képeken utcán várakozó, unatkozó nőket látni, akiket álmodozás, bambulás közben fényképeztem le. Közös bennük, hogy az álmodozót kiszakítják aktuális közegéből, eltávolítják a pillanatnyi ingerektől, hatásoktól és gondolatoktól, pillanatnyi szünetet adva ezzel. Ez az állapot, amikor tulajdonképpen semmire sem gondolunk, agyunk kikapcsol, átmeneti üresjáraton van – de ez csak kívülről tűnik így, igazából ezekben a majdnem öntudatlan pillanatokban agyunk váratlan összefoglalásra, probléma-megoldásokra képes.
A kiállítás legnagyobb installációja, legfeltűnőbb része egy 25 felöltöztetett szabóbabából állóinstalláció. A Nők, pongyolák (2013) ruhái a babákon egy tömegben sorakoznak fel a belépő előtt. Mindenféle stílusú és korszakból lehet itt látni pongyolákat; vannak pasztelles romantikus virágmintásak csipkével, retinaszaggató narancs, sárga vagy piros kabátok, vidám felhőtlen, a korabeli rajzfilmek világára emlékeztető darabok vagy anyagukban, elegáns egyszerűségükben az előző századok házikabátjaira utalók. Mint egy vidám női hadsereg, egy tömegben a mozdulatlan babák a nejlonruhákkal, ahol csak az anyag, a riasztó műanyag az azonos.
Az utóbbi években több kiállításomhoz használtam mindenféle giccses hétköznapi tárgyakat, sok műanyagot, amelyeket itthon vagy utazásaim során gyűjtöttem össze. Egyik ilyen alkalommal, anyagkutatás közben valóságos kincsesbányára bukkantam egy budapesti Ruti Butik hálózat boltban: mindenféle otthonkákra, kizárólag műszálas pongyolákra leltem, amelyekből azóta egy gyűjteményem lett. A gyönyörűséges mintákon és színeken kívül, ami megérintett, az a használt állapotuk, egykori tulajdonosuk kilétén való merengés. Ezek a ruhák egyszerre nagyon intimek (otthon hordjuk őket vagy hálóingre feldobva), másrészt nagyon díszesek, zártak is készülnek, és általában elfogadottak, ha nem is utcai öltözéknek, de a gangon vagy a bejárati ajtóban.
Az installációhoz tartozik a Nők, pongyolák (2013) videó, a Kertes házak utcája című 1962-ben készült magyar film néhány részletével. Az ismétlődő jelenetekben a férfi főszereplő körül két nő látható pongyolában, háziruhában. Elhangzik néhány mondat is, ami összefoglalja a nők történetét, és tágabban jellegzetes női szerepekre utal (megunt, belenyugvó feleség és bezárt életéből kitörni vágyó asszony).
A Városkép, egyszerre (2013) című fotósorozat darabjai kollázsok: jellegzetes kelet-európai városjelenetek fekete-fehérben, amitől a most készített képek archívnak tűnnek, és amelyek komor hangulatába a korra annyira jellemző színes nejlonpongyolák durván beavatkoznak – kiegészítik azt, ahogy a kettő egyszerre létezett. Egy éve a műtermem Budán, a Margit körút környékén van, ahol felnőttem. Megannyi nosztalgikus emlék között kutatva itt kezdtem el fotózni, keresni valamilyen nyomokat, ezért a sorozat legtöbb városképe ott készült.
Az első két munka a várost és lakóit mutatja be, de ismeretlenül, névtelenül. A következő, Edit képei (2011) című munka már személyesebb hangvételű, de még mindig kinn járunk a városban. Ezután közelítünk egyre inkább az intim szféra felé: Gudrun saját fotóalbumából mutatja be táncosnő múltjának darabjait; Sophie Müllernek a lakását fotóztam, az utolsó műben (Anyu) pedig a legszemélyesebb, a lakás egy részlete szerepel az installációban.
Az Álmodozás című fotósorozat kapcsán találkoztam és dolgoztam együtt Németh Edittel. A vele készített videóinterjúban beszélgetünk arról, hogy a városban sétálva a teret nemcsak fizikailag éljük meg, hanem emlékek, ott történt események, hangulatok is eszünkbe jutnak vele kapcsolatban; szinte egyszerre létezik a két tér, a valóságos, és egy szubjektív, a magánéletünkhöz ezer láthatatlan szállal kötődő másik.
Ebből a gondolatból kiindulva közös munkánkhoz olyan képeket hoztam létre, amelyek az elmesélt, különböző budapesti terekhez kötődő emlékeit igyekeznek vizuálisan leírni. Egyeztettünk, és a képeket plakátként kiragasztottam a többi plakát és hirdetés közé az utcán. Egy darabig, ha Edit a Ráday utcánál, a Petőfi hídon vagy a Dob utcában járt, az eddig csak átsuhanó gondolat, emlék valóságosan is megjelent neki.
Ezután végigjártuk közösen „személyes” budapesti útvonalát, készítettünk egy videót a helyszínekről és ahogy Edit a különböző helyekhez kapcsolódó élményeit, emlékeit meséli vagy épp viszonyát az adott fotóhoz : ebből született meg az Edit képei (2011) installációs terve.
Az eredeti videó csak hang formájában jelenik meg: a falra ragasztott nagyméretű print elé (egyike a kiválasztott plakátoknak) le lehet ülni és fülhallgatón hallgatni, amit Edit mesél, közben a néző lába előtt és a falon mint egy csak neki készült óriásposzter, ott az összes kép, amiről szó esik. A fotók, amelyekkel le próbáltam írni Edit emlékeit, és amelyeket az új installációban is használok zömükben városképek maguk is, amelyek bár nagyon konkrét helyszíneket mutatnak; alkalmasak más jelentésre is. A legtöbb kép ismeretlen helyet, nagyon mesterséges jelenetet mutat, amitől elbizonytalanodik a néző, hogy manipulált vagy berendezett képpel van-e dolga (mint a végtelen tengerbe vezető uszodai lejárat, a négyszer egymás mellé tett, és ezért fenyegető jellegtelen aluljáró lépcső vagy a világ végére telepített magányos telefonfülke).
A Gudrun – egy berlini táncosnő története (2012) installáció egy asztal egy sarokban, ami elé le lehet telepedni és elmerülni Gudrun életében, mint egy archívumban: hallgatni az interjút és nézni a fekete-fehér dokumentumfotókat.
Gudrunnal, az egykori NDKs táncosnővel, aki a 80-as évek elején a legendás Friedrichstadtpalast táncosa volt, egy videót készítettem és befotóztam akkori életének helyszíneit, jeleneteit (a tánckar, műsorok, kosztümök).
A 80-as évek ma már történelem – főképp a Fal lebomlásával bekövetkező változások miatt – és Gudrun mintha jelképezné a videóban az összes berlinit, akik ki sem mozdulva a városból két különböző helyet/helyzetet éltek meg. Viszonylag apolitikus alkatként csak átélte a szituációt, az elzártságot, majd a váltást. Utazott külföldre, de mindig visszatért Berlinbe, költözött oda-vissza a két városrész között, amikor már lehetett.
Az installációban összekeveredni látszik múlt és jelen: az eredeti dokumentumok közé saját készítésű, mai fotókat helyeztem a táncosnőről és mai berlini környezetéről. Ugyanakkor a most készített nagyméretű portrék fekete-fehérek és vastag akvarellpapírra vannak nyomtatva, ami régies hatást és dokumentumjelleget kölcsönöz a munkának.
A Portré Sophie Müllerről (2012)fotói nem konkrét női arcképek. A bemutatandó személy álnevet választott és azt szerette volna, ha egyáltalán nem jelenik meg a portrékon, ezért helyette intim lakóközegét, tárgyait örökítettem meg. Fél éven át fotóztam a véletlenszerűen vagy direkt elrendezett tárgyait, a konyhában ottmaradt-ottfelejtett csendéleteket, amelyeket a lakásról, az otthonáról szóló szöveg is kiegészít. A konyhában készült az egész sorozat, mivel ez számára a legfontosabb helyiség volt: itt főzött, találkozott a többi lakóval, gyakran itt töltötte az estéit a tévé előtt ülve.
Ha már ennyire rejtőzködő személyiség, igyekeztem a távolságtartást egy technikai megoldással is erősíteni. Ahelyett, hogy normális fotópapírra nyomtattam a képeket – ami a fotórealitás érzetét húzta volna alá, meg akartam változtatni az érzékelést. Ezért akvarellpapírra printeltem a csendéleteket, a vastag papír beszívta a festéket, és rusztikus felületével megváltoztatja magát a fotót is. A végeredmény hatásában a fotó és a grafikai nyomat között van, a néző nem biztos benne, hogy a valóságot látja-e, vagy valamilyen (manipulált, rajzolt) grafikát.
Az utolsó installáció (Anyu, 2013) egy szobarészlet, terített asztallal, polccal. Személytelen lenne, ha nem lenne bevonva bársonnyal minden, az utolsó pohárig. Ettől a geometrikus formák, éles asztalsarkok mind puhává, lággyá, kerekebbé válnak; amit még fokoz is a meleg- bágyadt bézs szín.
A nők hagyományos, otthonteremtő szerepéről van itt szó: a bársonnyal bevont bútorokkal és használati tárgyakkal vizuálisan szeretném kifejezni, ahogy a nők / anyák jelenlétükkel, simogató gondoskodásukkal egy lakást otthonná változtatnak. A bézs bársony rendelkezik egy csipetnyi régimódi hangulattal (nagy divat volt az ilyen színű, anyagú kanapé 30-40 évvel ezelőtt), de leginkább segítségével a szögletes, modern bútorok elveszítik kemény, éles kinézetüket és némileg bizonytalan, puha hatásúvá, bizonytalan formájúvá válnak. Ahogy egy nő jelenléte, munkája hozzá tudja adni a legbanálisabb térhez is az otthonosság érzetét.
Az installációban még szerepel egy régebbi videómunkám is (Minden reggel, 2003). A rövid történet két helyszínen játszódik és az ellentmondásról szól, ami a két fogalom között feszül; a bizonytalankodás és a bátorság, hogy változtassunk az életünkön. Az első részben egy furcsa hangulatú lakásban látni, mindennapi tevékenység közepette; van egy bizonyos szomorúság, furcsaság a jelenetekben: reggeli egyedül, mániákus elpakolás hogy mindig teljes rend legyen, olvasás egy hétköznap délelőtt, amikor csak az üres ház délelötti neszei hallatszódnak be. A következő rész ennek teljes ellentéte: hirtelen kitágul a tér, az óceánparton sétálok.
Művek a BTM történeti részében, a „A főváros régisége – Közterek és magánterek” kiállításban
Valahogy össze szerettem volna kapcsolni a múzeum két részét: hogy a két múzeumszárny gyakran különböző látogatóközönsége megismerje a másik, eddig esetleg kihagyott termeket, másrészt a Budapest történetét, fejlődését, a mindennapokat bemutató kiállítás kínálta magát, témámba is vágott.
Mivel a kiállításban sok apróbb tárgy van, adta magát, hogy én is kisebb műtárgyakra cseréljem ki őket. Kisméretű fotók, videók digitális képkeretben, amelyek nem harsányak; elsőre csak a figyelemfelhívó táblák miatt tűnik fel, hogy valami nem stimmel, idegen, mai tárgyak vannak a vitrinekben vagy a metszetek mellett a falakon. De ez éppen megfelelt a célomnak; hogy ne provokatívan szétrobbantsam a kiállítást, hanem finomabban kiegészítsem, hozzátegyem a saját, mai verziómat az akkori mindennapokhoz.
Négy munkám látható a történeti kiállításban, összefüggésben az Oratóriumban épített installációkkal. A Gudrun – egy berlini táncosnő története munkából választottam egy portrét, amit hozzáadtam a polgárok arcképcsarnokához (nagyrészt nők ráadásul). Ahogy a többi képnél, itt sem maga a személy az érdekes: egy helyet, egy típust fejez ki ez a színes fotó.
A fővárosi fürdőket bemutató résznél egy videót helyezek el Kisfiú a plázson (2004-05), címűt, ami szintén a vízzel kapcsolatos. Egy másik teremben, ahol szekrénnyel, vitrinnel, ággyal félig-meddig berendezett szoba fogadja a látogatót, egy a vitrin tipikus tárgyai közül cseréltem ki párat (Vizespalackok 2001). A képeken egy sorozat csendélet; napfényben megcsillanó vizespalackokkal, amelyek a műanyag ellenére, értékes tárgyaknak tűnnek a fotókon.
A különben értékes porcelángyűjteményt őrző polcokon néhány műtárgyat kicseréltem saját fotókra, mintegy beemeltem őket a múzeumi környezetbe. Attól, hogy a néző egy ilyen közegben látja őket, (bár méretük miatt egyáltalán nem tolakodóan) ezek a hétköznapi tárgyak mintha magasabb esztétikai értéket kapnának. A műanyag, fogyasztói kultúránk jelképe itt kiállítási tárggyá válik.
A folyosón a budapesti parkoknál egy óbudai játszótérről szóló videó került (Urban moments/Óbuda – gyerekkori emlékek, 2004).