A Napkutya. Egy spekulatív hibrid identitás, amely az animációs film és a hangalámondás formájában jelenik meg a kiállításon, a klimatikus affektivitás vízióját építi fel. Nyitott testként jelenik meg, amelyet külső politikai, ökológiai és pszichológiai nyomások hatnak át. Az ideológiai groteszk avatárjaként az antropocentrikus identitás válságát testesíti meg: a jobboldali populizmus ikonográfiáját és a mérgező nemzeti identitás formáit viseli egy kifakult baseballsapka képében. Mégsem harsány vörös – mint hírhedt formájában –, hanem kifakult, rózsaszínes árnyalatával egyfajta felforgató reményt hordoz egy jobb (?) posztvilág irányába, vagy talán a káros, örökölt mintázatoktól való kimerültséget jelzi.
A vizuális szekvencia a planetáris empátia vízióját idézi meg: a klimatikus folyamatok közvetlenül az arcon bontakoznak ki, miközben Pintérová radikalizálja az ökológiai képet – a klíma többé nem „odakint” van, nem az embertől függetlenül létezik; benne van – az arckifejezésben, magában az identitásban. Az animáció azt vizsgálja, hogyan bomlik fel az alany a környezeti és ideológiai válságok súlya alatt – a maszk nem képes megőrizni alakját, nem tud határként működni belső és külső között, sem védelmi pajzsként. A hangalap, amely popdal-szövegrészletekből álló kollázs, mágikus kortárs nyelvet hoz létre, popkulturális szimbólumokat keverve archetípusokkal, teret nyitva a személyes és kollektív reflexió számára.
A szörny, mint a másság feminista alakja, megbontja a normákat, és teret nyit a posztidentitárius, ökológiai és rituális gondolkodásnak. A feminista pszichoanalízisben a szörnyűség a patriarchális minták áthágásának szimbólumává válik (Barbara Creed). Ugyanakkor J. J. Cohen – akire az alkotó is hivatkozik – Monster Culture (Seven Theses) című könyvében a szörnyet dinamikus, kulturálisan meghatározott jelenségként értelmezi – olyanként, amely kollektív szorongásokat hoz létre és tükröz vissza.
A Macskák című nyomatban két macskacsontváz – az egyik sötét, fényes, szinte vulkanikus, a másik világosabb, törékenyebb hatású – formális ellentéte akár konfliktust is sugallhat; mégis a domináns érzet inkább az (törékeny?) egyensúlyé. A csontvázak enyhén nyitott állkapcsa párbeszédet, nem fenyegetést sejtet. Az egyik macska farkából korallszerűen növő ékszer rituális részletként működik – kapocs a halott és élő, az ember és állat között – annak lehetőségét villantva fel, hogy még a halál is hordozhat szépséget. A jelenet halk spiritualitását pillangóraj egészíti ki – az átváltozás szimbólumai.
Kiállítási prezentációjában Pintérová a digitális illusztráció, animáció és figuratív „soft horror” határterületein mozog. A technológiát kortárs sámán eszközként alkalmazza, hogy mitikus töredékeket alkosson az ismert világunk összeomlásáról; a rituális fallikus hatalom problematikájának metaforikus hackje – egy rituális ‘phallacy’ (a patriarchális hatalmi struktúrák megzavarásának értelmében) –, és, hogy spekuláljon a jövő archeológiájáról.
Lucia Gavulová