Nyelvrokonok

A magyar és az észt nyelv egyaránt a finnugor nyelvcsaládhoz tartozik, még ha ezt a tudományosan bizonyított tényt időről időre meg is kérdőjelezik. A finnugor rokonságról a 18. század óta viták folynak, és a nyelvészet mellett régészeti, történeti, néprajzi, antropológiai és genetikai vizsgálatok igyekeznek feltárni e kapcsolat mibenlétét. Kétségtelen, hogy az elmúlt évszázadokban egymástól több ezer kilométer távolságra élő észt és magyar nép meglehetősen eltérő történelmi utat járt be, és bár genetikailag ma már nincs sok közös bennünk, nyelvünk (mely egyben gondolkodásunk alapját is jelenti) mégis összeköt minket.

Az Észt Köztársaság megalakulásának századik évfordulója alkalmából megrendezett Nyelvrokonok című kiállítás azt vizsgálja, hogy az északi, balti, valamint a közép-európai történelem és tapasztalat hol találkozik a 21. századi jelenben, ahol Észtország és Magyarország egyaránt az Európai Unió keretein belül építi jövőjét. Vajon milyen témák, motívumok bukkannak fel a két ország kortárs képzőművészetében, amelyek egymással párhuzamba állíthatók, s ezek hogyan kapcsolódnak korunk általános problémáihoz?

A nemzeti identitás és értékek, a nemzeti függetlenség kérdése manapság gyakran szóba kerül, amikor háborúk és krízisek teszik próbára Európa egységét. A nemzet fogalma szorosan összefügg a nyelvvel és a kultúrával, ugyanakkor olyan történelmileg változó elképzelés, amely keveredik az állam, az ország vagy épp a haza fogalmával. Kaido Ole nagy léptékű installációja Észtország elképzelt „kezdeteit és végét” mutatja be. De vajon van-e a történelemnek kezdete és vége, vagy csak a keretek, a formák változnak folyamatosan?

Az országhatárok és a hatalmi viszonyok megváltoztatása érdekében ma is újabb és újabb háborúk törnek ki, amelyek nemcsak véráldozatokkal, de nagyszabású etnikai változásokkal is együtt járnak. A Société Réaliste munkái ráirányítják a figyelmet az európai kontinens a történelem folyamán gyakran változó államhatáraira, míg Németh Ilona vagy Tanja Muravskaja művei egyéni sorsokon keresztül mutatnak rá a történelmi kataklizmák következményeire: a menekültek, a hontalanok, a kisebbségben lévők sorsára, illetve azokra a bonyolult jogi, politikai keretekre és érzelmi állapotra, amelyben egy adott ország állampolgára él. Kristina Norman filmje hasonló kérdéseket vizsgál egy észt népdal, valamint az észt dalfesztivál szimbolikus témáján keresztül.

A háborús készültség egyre inkább átszövi mindennapjainkat: hivatásos és önkéntes alakulatok készülnek a határok, illetve a haza megvédésére (Tanja Muravskaja), vagy épp a dicsőséges múlt felidézése céljából játszanak civilek háborút (Tehnika Schweiz). Úgy tűnik, lassan véget érnek a boldog békeidők – vagy csak túl közel jönnek hozzánk az események a tömegkommunikációs csatornákon? Vagy pusztán politikai célok érdekében folyik a mozgósítás, a nemzeti öntudat megerősítése?

Marko Mäetamm művei a katasztrófák és terrorcselekmények abszurditásig fokozott krónikái a kisember szemszögéből, akinek otthonos világába hirtelen betörnek a nagyvilág eseményei: a menekültválság, a globális felmelegedés, a közel-keleti háború, a társadalmi nemek problémái vagy a környezetszennyezés. A tehetetlenség érzését a fekete humor oldja – „dőljön hátra, lazítson és élvezze élete hátralévő részét” –, mondja a pilóta a zuhanó repülőgép utasainak.

De mégis mi lehet „a festő dolga” a 21. században, ebben a zűrzavaros, kaotikus helyzetben? Birkás Ákos művei a nagy történések és a politikai manipuláció mögött az egyes emberekre, az emberi lét értékére és törékenységére, a tekintetekre és a mozdulatokra irányítják figyelmünket, mint ahogy Kaido Ole is élet és halál kérdéseihez jut el a festészet eszközeinek és formakincsének vizsgálata nyomán.

Németh Hajnal operája autóbalesetek túlélőinek párbeszédére épül, és azt a kritikus pillanatot igyekszik megragadni, amely a balesetet megelőzte. Az autó a fogyasztói társadalom egyik legfontosabb terméke, a gazdaság motorja, amelynek megszerzése érdekében az emberek nagy áldozatokra képesek. De státusszimbólum lehet az öltözék, az ékszerek és kiegészítők is. Marge Monko a reklámipar határmechanizmusára és az itt megformált női szerepekre hívja fel a figyelmet, ahol az árucikk és az elidegenített női test egyaránt a vágy tárgyaként jelenik meg.

A pénz és a siker a megszerzett javakban is mérhető, de más módon is vizualizálható: a kapitalista rendszer működési zavaraira érzékeny Johnson és Johnson művészpáros munkája azt illusztrálja, hogy mennyire becsüli meg az állam a közfeladatokat ellátó alkalmazottait, illetve a hierarchia csúcsán lévő öt vezetőt. Interaktív installációjuk, amely bulvárcímekből készült jelvényekből áll, a kritikátlan médiafogyasztásra és a szenzációhajhász, manipulatív sajtó veszélyeire hívja fel a figyelmet.

Az erőszakos külvilággal szemben a privát szféra, az otthon, s talán a művészet lehet a menedék, mely fölött hatalmunk van, amelyet magunk formálunk. Farkas Dénes fotókból és szövegekből épít archívumot, ahol a jelentéktelennek tűnő valóságelemek állnak össze egyfajta töredékes, mélyen személyes enciklopédiává, ahol szöveg és kép interferál egymással. Puklus Péter az általa készített tárgyakat fotózza, a képeket könyvbe rendezi és új összefüggésekbe állítja. Flo Kasearu saját családi örökségét, otthonát alakítja privát múzeummá, amelynek igazgatójaként felújítási és kiállítási projekteket vezet, csereprogramot bonyolít – élet és művészet itt elválaszthatatlan egymástól, egybefolyik s a túlélési stratégia részévé válik.

Kiállító művészek: Birkás Ákos, Farkas Dénes, Johnson and Johnson, Flo Kasearu, Marko Maetamm, Marge Monko, Tanja Muravskaja, Németh Hajnal, Németh Ilona, Kristina Norman, Kaido Ole, Puklus Péter, Société Réaliste, Tehnica Schweiz