„Gondolj a csendre úgy mint erőszakra, amikor a csend azt jelenti, hogy befagyott tengerré válsz.” – írja az amerikai költő Chen Chen – „…a megfelelő csend akár egy tett is lehet, egy fejsze, ami léket hasít a befagyott tengeren”
Lehet-e a csendnek illetékessége? Lehet-e formája a összeomlásnak és a pusztulásnak? Mit fednek el a romok? Mi őrződött meg a múlt megkövesedett felületén? Mi sodródik az óceánokat szennyező kizsákmányolás és visszaélés nyomai között? Mi rejlik a víz felszíne alatt?
Cyprien Gaillard első magyarországi egyéni kiállítása a felszín alá invitálja a a nézőket, oda, ahol különböző anyagiságok és érzékenységek ütköznek egymással, legyen az egy Párizs külvárosában található mesterséges tó betonfeneke, az Atlanti-óceán mélysége vagy a szovjet metróállomások mélyen a föld alatt. Gaillard briliánsan kapcsol össze különböző időbeliségeket és tereket, az épített és a természeti környezet elemeit, elfeledett történeteket mindennapi életünk eseményeivel, élőket a korábban élőkkel, és helyezi új megvilágításba jelenünket a múlt töredékein keresztül. Művei magukban hordozzák a fokozatos és elkerülhetetlen összeomlás szépségét. A kiállításban a nyugodt beletörődő és az erőszakos elmúlás ritmusa váltakozik, ebben a ritmusban azonban a jövő visszhangjai is hallhatóak. Vagy ahogy a művész Vladimir Nabokov idézetével utal erre: „A jövő nem más, mint a visszájára fordított múlt.”
Emelj a füledhez egy kagylót, és meghallod az óceánt. Emelj a füledhez egy ammonitesz fosszíliát, és meghallod az időt.
Cyprien Gaillard számos műfajban alkot, köztük a film, a videó, a fotográfia, az installáció és a performansz műfajában. Filmjeinek magával ragadó audiovizuális nyelve a 18. és 19. századi romantika esztétikai hagyományát idézi, mely a romok, a tomboló természet és a szélsőséges tájak képeiben kereste a magasztosat. Művei azonban a gyarmatosítás, a modernista építészet kudarcba fulladt társadalmi törekvései, valamint a turizmus és a dzsentrifikáció korában a tőke változékonyságának társadalomkritikai elemzésének is tekinthetők. Vagy azon való elmélkedésnek, hogy milyen gyorsan képesek vagyunk elfelejteni azt, hogy végül minden társadalomra a pusztulás vár, és az egyik civilizáció elkerülhetetlenül átadja helyét az azt követőnek.