Baranyay András a hatvanas évek közepétől a magyar avantgarde majd’ minden csoportkiállításán szerepelt. Munkái 1963-óta számtalan nemzetközi grafikai biennálén voltak láthatók. A nyolcvanas évek elejétől gyakori résztvevője a kortárs magyar művészetet külföldön bemutató tárlatoknak. Magyarországi egyéni kiállításain kívül bemutatkozott Helsinkiben Prágában, Tarbes-ban is. Munkáit számos magyar köz- és magángyűjtemény, valamint többek között a párizsi Bibliothèque National és a washingtoni Hirshorn Museum őrzi.
Korai litográfiái és rajzai látszólag a pop arthoz kötődnek, ám sokkal enigmatikusabbak és bonyolultabbak, más szempontból „szegényesebbek”, hiszen egy jóval zártabb, hagyományosabb és intenzívebb gondolkodásmódnak a termékei.
A hetvenes évek elején a fotószerű hűségre törekvő műveket maga a fénykép váltja föl, mellyel a művész egyrészt közelebb került a látványhoz, másrészt a fotográfia vegyi és mechanikus manipulálásával képessé vált a „látható” (a világ) virtuális befolyásolására. Baranyay „konzervativizmusára” jellemző, hogy míg a litográfiák és színes rajzok a piktorialista fotográfiákra emlékeztettek, addig átrajzolt-átfestett, vegyszerekkel módosított fényképei a kőrajzokra hasonlítanak puha, kontraszt nélküli — de nem életlen — foltjaikkal, elomló vonalaikkal.
Témái a hetvenes évek elejétől szinte azonosak és igen egyszerűek: kezek, csendéletek és önarcképek. 1976-77-óta készített önarcképei — legismertebb és legjobb munkái — egy szigorú, desztillált mazochizmussal végrehajtott önvizsgálat szomorúan objektív eredményei. Önportréinak — de végülis minden munkájának — megközelítéséhez a Kierkegaard-i fogalmak adnak kulcsot: az esztétikaivá tett bánat, az inkognitó, a bűn és bánat kettőssége, a választás kényszere.
Hajdu István