A múlt századra gondolva két diktatúra képe bukkan elém: a nácizmusé és a kommunizmusé. Szép emlékként pedig ifjúkorom s felnőtt évtizedeim. Fotográfusi pályám első szakaszának jelentős állomása volt az Emlékek ciklusom, amely felvillantotta a nácizmus lenyomatát. Az auschwitzi képek, a kapcsolódó, dermesztő, sivár fekete-fehér fotográfiák szorongató világot mutattak.
Az anyag a rendszerváltozás után teljesedhetett, egészülhetett ki az Ecce homo képsorommal, a kommunista diktatúra szimbolikus megjelenítésével. Ám változatlanul maradt hiányérzet bennem. Úgy éreztem, bármilyen égbekiáltó szörnyűségek történtek is a múltban, akkor lenne kerek az egész, ha mellé tenném, hogy a század második felében az élet, a hétköznapi élet feltartóztathatatlanul haladt a maga útján, apró, köznapi örömökkel, bánatokkal, szerelemmel, halállal. Hiszen egyéni, személyes emlékeink is a közösségi emlékezet részei.
A covid miatti bezártság sok ember életét megkeserítette, nekem viszont páratlanul izgalmas feladatot adott: közel öt évtizede gyarapodó, sok tízezres fotóarchívumban elmerülve, abból apró történeteket kiemelve egészítettem ki a korábbi képegyüttest. Palackpostaként dobom most napjaink kép-óceánjába, talán lesz, aki rátalál.
Apáti-Tóth Sándor