Párhuzamos avantgárd – Pécsi Műhely 1968–1980

A kiállítás egy eddig kevéssé feldolgozott, a hazai művészeti közeg perifériáján működő neoavantgárd művészcsoport tevékenységét kívánja bemutatni. A 60-as évek végén egy nagyobb számú, képzőművészekből álló, lazán szerveződő csoportból vált ki pár év leforgása alatt az az öt tag – Ficzek Ferenc, Hopp-Halász Károly, Kismányoky Károly, Pinczehelyi Sándor és Szijártó Kálmán – akik aztán a hetvenes években együtt dolgoztak és egyéni művészeti útjukat járva is a műhely közös szellemiségében alkottak.

A magyarországi neoavantgárd egyik sajátossága, hogy a főváros-centrikus kulturális színtéren a hatvanas-hetvenes években főként vidéki városokban, helyszíneken tudott megmutatkozni. A budapesti alkotókkal mindeközben szoros kapcsolatot tartva olyan lokális művészeti felvetésekkel gazdagították a kortárs szcénát, amelyek szinte párhuzamos világokként működtek az avantgárd keretrendszerében.

A műhely korai időszakát (1968-70) a geometrikus, neokonstruktivista művészet megújításának szándéka jellemezte, valamint a Bauhaus művészeti felfogásának tudatos követése volt az irányadó. Ekkoriban számos anyag-, forma- és színkísérletet végeztek, különböző műfajokban dolgoztak, célzottan a műfaji határokat feszegetve. A hetvenes évek elejére a konceptuális művészet hatása felerősödött művészetükben, ezzel párhuzamosan találtak rá egyéni hangjukra és indultak el az önállósodás útján.

A magyarországi és egyúttal a közép-kelet-európai neoavantgárd művészetben is az elsők között voltak, akik tájkísérleteket végeztek a természetben, ritkábban városi környezetben. A tájban történő művészi célú beavatkozások, jelhagyások során 1970-71 folyamán közel húsz land art akciót valósítottak meg, melyekhez jegyzeteket, álló- vagy mozgóképes dokumentációkat készítettek. E tájkísérletek mind korai datálásuk, mind analitikus látásmódjuk és tartalmuk szempontjából példa nélkülinek számítanak a hazai művészettörténetben.

A korszakban továbbá olyan emblematikus művek születtek, mint Pinczehelyi Sándor politikai szimbólumokkal operáló képei (Sarló és kalapács, 1973; Utcakő, 1974; Csillag, 1972; stb), Halász Károly kibelezett tv-készülékekkel végzett fotóakciói és performanszai (Privát adás, 1970-71; Pszeudo videó, 1975) vagy az otthoni használatra készített minimúzeuma, ahol a kortárs művészet legismertebb műveinek miniatürizált változatait sorakoztatja fel. (Stelázsi-múzeum, 1972). Ugyanilyen számottevőek Ficzek Ferencnek a fotó médiumával kísérletező munkái (pl Önlapozás, 1976), vagy a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján készült animációi (Kocka, 1980; Hátrahagyott kijáratok, 1981) is.

A Párhuzamos avantgárd c. kiállítás amellett, hogy kronológikus rendben sorakoztatja fel az évtizedben készült jelentős műveket, a geometrikus törekvésektől kezdve a tájkísérleteken és konceptuális műveken át egészen a performansz-dokumentációkig és mozgóképekig, nagy hangsúlyt fektet a korabeli, archív anyagok, kiállítási katalógusok, levelezések, reflexiók összegyűjtésére és bemutatására. Emellett a műhelytagok közötti együttműködések, a csoportmunka és a közös gondolkodás munkamódszerének feltárására és megjelenítésére is kísérletet tesz.

A kiállításhoz szakmai workshop, kerekasztal-beszélgetések, múzeumpedagógiai programok, s egyéb kísérőrendezvények kapcsolódnak majd, valamint egy, a műhely tevékenységét összefoglaló, azt hazai- és nemzetközi kontextusában értelmező, kétnyelvű katalógus is készül. A kiállítási anyag a későbbiek során Pécsett, Szombathelyen, és más regionális művészeti központokban is bemutatásra kerül.