Plakátok, képek, plasztikák – gyűjteményes kiállítás

Schmal Károly „papírmunkái” az elemi egyszerűség jegyeit mutatják. Ez a felhasznált anyagokra és eszközökre éppúgy érvényes, mint a rajz és festés eredményére, a képekre. Alig néhány szén, kréta, vagy tempera hordozta szín látható a kék, fehér vagy barna felületeken. A négyzetes kivágattól közrefogva pedig alapformák: háromszögek, átlók, egymást metsző egyenesek, a látszólagos teret megjelenítő többszörösen tört vonalak és örvénylő görbületek. A képek címei, a festői szándék – és a felveendő nézőpont – foglalatai viszont egy másik valóságmetszetből keltezettek: Sík és tér, Egy és sok, Rész lett, Eltérés, Minden megvan. Szó és kép kölcsönösen ellenpontozzák, egyszersmind értelmezik is egymást. Feszültséggel telített erőterük kirajzolja alkotójuk szellemi alapállását: kutatása irányát, kérdései élét, küzdelmei körét. Műveiből a színes és szélesvásznú lehetőségekről való lemondás gesztusa éppúgy kiviláglik, mint a keletkezésre irányuló kérdezés, az anyagok alkotóelemeire és kibontakozásuk elveire irányuló feltárómunka, az átláthatóságra, a transzparenciára irányuló törekvés. Az „elhagyás művészete”, a rajz eleve kínál ezirányú eshetőségeket. Schmal képei azonban nem a figurális ábrázolás köréből kerülnek ki, nem tárgyi alakzatok felületi formáinak, téri viszonylatainak, fényerőinek és színhatásainak megmutatására irányulnak. Sokkal inkább a képzés, a képalkotás kezdeti gesztusait mutatják: a rovás, a vonás, a vésés, a foltejtés – a jelalakítás és az anyagokkal kezdeményezett érintkezés és kapcsolatteremtés eredményeit. (Tillman József, 1993)

Ő, aki festészetet tanult, a rajz esszencialitásáig redukálja képi világát, hogy semmi ne zavarja a lényegre való koncentrálásban. Mindig a disegno birodalmában marad, a rajz által teremti meg képeinek csodálatosan finom elvontságát, nála a festőiség a rajzból nő ki, ecsetnyomai pászmákká vastagodó ceruzavonások. Képi világa tökéletesen szabad, kötetlen és öntörvényű, mégis szigorú és erőteljes, valami rend sejlik át a rendezetlenségen. Ezt a kettősséget Schmal egyrészt a rendkívül finom rajzi térjátékkal, másrészt a képhordozó anyag képpé tételével éri el: úgy gyűri a papírt, vagy hajlítja a fémet, ahogyan a festők magát az imaginárius képsíkot, a gyűrődés belép a kép terébe, a kép, a rajz pedig a gyűrődés keltette térhatást játssza tovább. Ami a furcsa az, hogy ez a módszer vezethetne az abszolút viszonylagosság, a minden mindegy posztulálásához is, mégsem ez történik, ellenkezőleg, a kép egységgé áll össze, a dolgok elrendeződnek, miközben felfedik belső bonyolultságukat és ellentmondásosságukat. (Sulyok Miklós, 1999)

Schmal Károly azon kevesek közé tartozik, akik valamiképpen „úgy maradtak” az elmúlt húsz-huszonöt évben: sem tematikája, sem gondolkodásmódja nem változott alapvetően. Rajzzal és vegyszerekkel „kihűtött”, objektivizált fényképei mindig is erős metafizikai determináció érvényében és kötésében készültek, s mindig is a fény-árnyék dualitásával foglalkoztak kimérten, szárazon, valami furcsán-lelkes fatalizmus elszegényített monokróm vagy alig színezett (munka)ruhájában. Képeinek árnyékot vető geometriai elemei éppúgy merednek vagy hevernek a kopárságában is gazdagon értelmezhető, valóságos téri-táji képzeteket keltő-befogadó síkon, mint Pilinszky alvó szegei a jéghideg homokon, ám a lírai homályt Schmal mértanias utalásokkal foszlatja szét. Pontosabban: részint a hatvanas-hetvenes évek konceptuális fotógyakorlatára emlékeztető geometrizáló fegyelemmel, részint a klasszikus avantgárd (leegyszerűsítve) konstruktivistáinak műveire emlékeztető formarenddel mintegy konkretizálja-fókuszálja a fény-árnyék mozdulatlanná állandósított kettősségét. A konceptuális gondolkodásmód hatására utal a szerialitás is, melynek eredményeképpen viszont megmutatkozik a mozgás változást kikényszerítő ereje iránti érdeklődés; a „vizsgálat” azonban mindig a mozdulatlanság monstranciaszerű felmutatásával ér véget. (Hajdu István, 2002.)