Képzeljük el, amikor egy összeszokott társaság tagjai egyszerre ébrednek az extatikus együttlét mámorából. Egymásra néznek, és átérzik a levegő remegését, átérzik az ihletett pillanat varázsát. Sodorja őket az együttlét ereje. Kimerülten bámulnak egymásra, és tudatában vannak a helyzet jelentőségének. Egy szót sem szólnak. Csak állnak és néznek. Mindannyiuk számára nyilvánvaló a pillanat fontossága, de nincs mit kezdeni vele. Csak van. Csak egy szemvillanás, egy lélegzetvételnyi idő, legfeljebb percekre nyújtható. Egy kivételes jelenség.
A látvány rögzítése két összeépített kamerával történik, melyek működése a „térbeli vágás” elvén alapul. Egymással szinkronban mozogva ugyanazt a témát rögzítik. A két kép egy látvánnyá áll össze, mely egyszerre közeli és távoli, egyszerre szubjektív és objektív. Egyazon időben kétféle viszonyba kerülhetünk a látvánnyal, miközben a nézőpontunk nem változik. Nem történetet rögzít a kamera, hanem azt, amikor az együttlét által megfoghatóvá válik a tér, azt a pillanatot, amikor megrajzolható a szereplők között lévő üresség körvonala.