Németországban vagyok, a Fekete Erdő Svájchoz közeli részén. Friss tavasz van, a rét és a bükkös energiát árasztanak ebben az évszakban, a pogány és a katolikus évkör csúcspontján. Az emberi kultúra és a Föld egymást formálták ezen a helyen, amely fölött nyitott az ég.
A határon túli Zürich-hez közelítve légifolyosók keresztezik egymást fölöttem. Csúcsidőben 2 percenként követik egymást a gépek, a madaraknak csak néhány percnyi ciripelésre marad idejük, mielott a következő gép beledörrent az idillbe. A horizont elválasztja az eget a földtől, de itt az ég a népesebb, több pénzt költenek odafent, mint itt lent.
A gépek ma is ott repülnek a helyek fölött, ahol a futóművüket kinyitó repülők teréből az ott elrejtőzött potyautasok teste kihullott. Gépek szállnak el a pont fölött is, ahol a 14 éves Solomon Fusi zuhant ki. A közelben temették el, a gránitsírra virágokat és örökmécsest helyeztek. Gyanítom, ő az egyetlen élő vagy holt kameruni ezen a környéken. Halálában itt ragadt, ahová élve érkezve elveszettnek érezte volna magát.
A férfi, aki egy Párizs környéki hobbikertre zuhant, jeltelen sírban nyugszik a város temetőjében. Egy másik közeli városban földet ért és ott eltemetett férfi sírján ez áll franciául: „Ismeretlen utazó, aki az ígéret földjét kereste. Nyugodjék békében.”
A földi maradványok sorsa más és más, névvel vagy név nélkül, eltemetve vagy hazaszállítva, vagy a bürokrácia útvesztőiben elkallódva még mindig a halottasházban. Sokukról nem is tudok. Az előtörténetük is ismeretlen többnyire. Csupán egy narratívának a másikba csapódása fűzi őket közös szálra. Egy létfenntartásért küzdő földműves történetét egy hirtelen zuhanás kapcsolja a kerti bútorokat vásárlókéhoz egy richmondi barkácsáruház parkolójában. Az ismeretlen narratívák váratlanul érkeznek az égből, és nyomot hagynak.
Lauchringenben Solomon sírkövén Afrika térképe, rajta Kamerun látható. Földrajzi pontok érnek össze. Minden utazás ebben a helycserében csúcsosodik ki, függetlenül attól, hogy a világ mekkora szeletére terjed ki, milyen társadalmi és gazdasági gyökerek, és milyen kétségbeesett elhatározás és kockázat állnak mögötte. Akár túléli az utazó New York külvárosának forgatagában vagy egy francia falu határában, akár nem.
Itt, Lauchringenben, a Svájci határ jelentősége már 65 éve megszűnt. A határok kelet felé mozdultak, a jólét zónáját veszik körül, kerítések és aknák övezik őket.
A Potyautasok nem emléket kíván állítani azoknak az emigránsoknak, akik a senkiföldjén vesztették életüket, tengerekben, konténerekben vagy kamionok alatt, még csak azoknak sem, akiket repülők futóművében találnak meg. A Potyautasok nem a gyászról szól, hanem egyfajta emberi geográfiáról. A horizont határokat jelenít meg, melyek népcsoportokat és kultúrákat választanak el, embereket; élőket és holtakat. Mindazok, akik átzuhantak ezen a horizonton, akik a közös légtérből a bonyolult tulajdonjogok szabdalta földekre zuhantak, a határ egyik oldalához sem tartoznak; fennakadtak a köztes térben.
Graeme Miller
Lauchringen, Németország, 2006. május