A kiállítás az esztétikai tapasztalat „prototipikus” formáinak vizsgálatára vállalkozik, vagyis kép-, hang- és tárgyérzékelés olyan elementáris helyzetével akarja szembesíteni a látogatót, ahol a műalkotás nem kulturalizált műtárgyként, hanem természeti-geológiai-archeológiai fosszíliaként vagy eseményként prezentálja magát.
Ennek érdekében a művészek egy interaktív, a látogató térbeli mozgására reagáló komplex installációt hoznak létre, mely egyszerre használja fel a képzőművészet és a kortárs komolyzene eszközeit. Az emberi megismerés folyamatosan be akar kebelezni mindent, amit előképként vagy előtörténetként ismer fel, hiszen az előzetest az eljövendő felől próbálja értelmezni.
A PROTO terei ezt a feszültséget próbálják esztétikailag megfogalmazni, hiszen természet és kultúra közti hibridként egy feltárhatatlan, idegen őskorra vagy kezdetre utalnak, egy xeno-archaikumra, ami már csak töredék, mert nem lehet belőle koherens eredettörténetet gyártani. A komplex audiovizuális élményekre építő installáció két teremből áll, melyek a természeti terek, illetve az archeológiai ásatások és rituális helyszínek hangulatát, tárgyi világát idézik meg.
Ezt a hatást erősíti az agyag mint központi művészeti anyag használata, mely a kiállítás időélménye szempontjából is fontos, hiszen a PROTO egyik terében egy vízzel borított agyagfelület természetes kiszáradását követhetjük nyomon a kiállítás időtartama során. Az anyag és az idő összjátéka tehát a művészekkel és a látogatókkal egyenrangú non-humán „partnerré” válik az esztétikai élmény alakításában, ahogy az a mozgásra reagáló zenei kompozíciók esetében akusztikailag is megmutatkozik.